Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kisfiú, akinek a szomszédjában lakott egy kisleány. Övék volt a közeli akácos erdő, a mögötte elterülő mező, az utca végén csordogáló kis patak. Rájuk ragyogott a Nap és hozzájuk sütött be esténként a Hold. Nekik ragyogtak a fénylő csillagok. Övék volt a virágos rét, nekik daloltak az égi madarak.
Ahogy az lenni szokott, felnőttek és összeházasodtak. Tanultak, dolgoztak, egyre kevesebb lett minden. A kinőtt házat lebontották, helyére csodás palotát építtettek, körpanorámával, úszómedencével. A gyümölcsfák is útban voltak, meg látványnak se szépek, kivágásra kerültek. Örökzöldet telepítettek a kertbe, amit magas kőfallal kerítettek be. Felkerült a térfigyelő kamera is, nehogy illetéktelen jöhessen a birtokra.
Az egykori fiúval haladt a szekér, egyre magasabb pozícióba került. Körbevették csinosabbnál-csinosabb és kedvesnél-kedvesebb hölgyek. Rájött, hogy a kis szomszédlány nem hozzá való, így aztán elvált tőle.
A cigi és az ital kevésnek bizonyult, új barátai drogot szereztek. A hétvégeket a házibulik tették izgalmassá. Egyik hölgy a másik után. Eltelt néhány év és már ez se hozta lázba, már csak azért sem, mert nem mindig járt sikerrel.
Rosszullétei alatt felmerült benne, hogy talán nem kellene azt a bizonyos gyertyát két végen égetnie, de mikor jobban lett, mégis ott folytatta, ahol abbahagyta.
Elérkezett a pillanat, amikor a kábulatból nem tért magához. Tehetetlenül feküdt, mozdulni akart, de nem tudott. Lejátszódott előtte az egész élete. Ráébredt arra, hogy se fia, se lánya, se társa, se kutyája, se macskája. Igaz, van vagyona és bankszámlája, de mit csináljon vele, ha nincs élete.
Mindent odaadott volna azért, ha a közeli akácos erdőben, a mögötte elterülő mezőben, esetleg az utca végén csordogáló kis patak partján állhatna újra, ha érezné, hogy rá ragyog a Nap, hozzá süt be esténként a Hold és neki ragyognak a csillagok, övé a virágos rét, neki dalolnak az égi madarak.
Nem! Nem akarok így meghalni! Élni szeretnék, igazi, emberhez méltó életet!
Mit csinálnál másképp?-kérdezte egy belső hang. Mindent. Jó, akkor visszatérhetsz. Ezzel egy pillanat alatt felébredt.
A kertben éppen virágzott az almafa. Rózsaszín szirmain szellő játszadozott, bibéin méhecskék zöngicséltek. Az égen néhány bárányfelhő pihent. A patak csordogáló vízében pedig kavicsok csillantak meg.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.