Ismét itt a karácsony és annyi dolgom van. De utána napokig együtt lesz a család, amit annyira szeretek. Lányaim ilyenkor mindig faggatózni szoktak, hogy meséljek nekik a gyerekkoromról, amikor én is annyi idős voltam, mint ők. Az idén viszont azt kérdezték, hogy hogyan ismerkedtem meg az apjukkal. Először csak annyit mondtam, hogy mi már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, majd szép lassan előjöttek a meglehetősen vegyes emlékek.
Már a nyolcadik osztályba jártunk és Katával a legjobb barátnőmmel és egyik szünetben elkezdtünk beszélgetni az osztályunkba járó fiúkról. Én akkor bevallottam neki, hogy Zoli a lányok apja , egy ideje nagyon tetszik nekem. Bárcsak ne tettem volna, mert ami ez után következett az egy rémálom volt.
Kata a beszélgetésünk után szinte állandóan Zoli közelébe akart kerülni. Amikor csak tehette mellé ült az ebédlőben, többször hazakísértette magát vele, segített neki megírni a leckéit, amikor úgy jött be az iskolába, hogy nem volt mindene készen. Többször elhívta moziba, majd a szünetekben részletesen elmesélte, hogy éppen milyen filmet is láttak közösen, így mindenkivel azt érzékeltette, hogy ők járnak. Az utolsó tavaszi kirándulásunk alkalmával végig mellet ment. A kirándulás végén körben leültünk egy szép tisztásra beszélgetni és megenni a még megmaradt szendvicseinket. Kicsit szomorúak voltunk, mert tudtuk, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így együtt vagyunk. Elkezdtük felidézni a sok-sok közös emlékünket a nyolc évről, amelyet együtt töltöttünk. A kirándulásokat, a tanárainkat, régebbi osztálytársainkat, az emlékezetes tanórákat, ünnepélyeket. Majd előkerültek a közelmúlt történései. És ekkor Kata egyszer csak elkezdte mondani, hogy Zolival ők milyen jól megvannak. Továbbá ecsetelte, hogy mennyire büszke arra, hogy Zoli őt választotta kettőnk közül.
Én azt hittem, ott nyomban elsüllyedek szégyenemben. Ahogy láttam, Zoli is elég értetlenül nézett. Katának viszont fel sem tűnt, hogy mennyire megszégyenített. Úgy éreztem magam, mint aki kiütéses vereséget szenvedett egy versenyben. Tartottam magam úgy öt percig, majd utána elvonultam az egyik fa mögé és elkezdtem sírni. Senki nem jött utánam, de ezt nem is bántam. Az egyik kísérőnk, az osztályfőnök-helyettes Juli néni később megkérdezte, hogy vagyok és kicsit vígasztalt. Majd szerencsére hamarosan hazamentünk.
Kata a még hátralévő egy hónapban nem szólt hozzám. Úgy láttam, hogy Zolival is ritkán beszélgettek. Ahogy Zoli utólag elmesélte, Kata próbálkozott még néhányszor, hogy elhívja valahová, de ő nem ment. Őt is megdöbbentette Kata viselkedése.
Középiskolába mindhárman máshová kerültünk. Később Katával csak az utcán találkoztam. Halkan köszöntünk egymásnak, majd azt hiszem elköltöztek és már jó ideje nem tudok róla semmit.
Az új osztályomban nagyon jól éreztem magam. Hárman is ide kerültünk korábbi osztályomból, iskolámból. Több új barátnőre is szert tettem. Majd a második év elején az osztályfőnökünk közölte velünk, hogy új osztálytársat kapunk és emlékszem, majd leestem a székről, mivel Zoli volt az. Én a hátsó padok egyikében ültem és épp hiányzott a szomszédom. A tanárnő Zolit egy másik hátsó padba akarta ültetni, de ő kérte, hogy mellém ülhessen. Magyarázatként elmondta, hogy mi az általánosban egy osztályba jártunk. Ezt a tanárnő elfogadta és mintegy az én gondjaimra bízta, hogy akkor vezessem öt be az új osztálytársak közé. Nagyon jó volt az elkövetkezendő három év. Sok közös programunk volt az osztálytársakkal, de külön is. A végén komolyan elkezdtünk járni. Majd utána elszakadtunk, mivel máshol folytattuk a tanulmányainkat.
Az egyetemi évek elején alig tudtunk találkozni. Mindkettőnknek más baráti társasága jött össze. Szakítottunk. Néha találkoztunk hazafelé menet és emlékszem egyik alkalommal elmondta, hogy új barátnője van és közös jövőt terveznek. Ugyan nekem is volt kapcsolatom, de azt nem éreztem igazán komolynak. Így nagyon elkeseredtem a hír hallatán.
Néhány nappal a találkozásunk után csengett a telefonom. Zoli hívott. Nagyon elcsodálkoztam. Vajon mit akarhat? kérdeztem magamban. Kérte, hogy találkozzunk. Erre először nemet mondtam. De ő erősködött, hogy neki ez nagyon fontos lenne. Így belementem. Ekkor elmondta, hogy a találkozásunk után sokat gondolkodott és arra jutott, hogy mégis azt szeretné, ha velem lenne közös jövője és hogy próbáljuk meg újra.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
