Az angyalok köztünk járnak

Azt hiszem, hogy Isten, emberalakban küldi el angyalait, ha kérjük a segítségüket. De néha meg is viccel. Olvasd csak el a következő történetet! Klári így meséli el saját élményét:

Soha nem felejtem azt a napot, amikor meglátogattuk Gyula atyát Rábagyarmaton. Már néhány hete szerveztem az utat: egy kedves ismerős sofőr vállalta, hogy elvisz engem és két társamat. Régóta szerettem volna újra meglátogatni az atyát, mert már 77 éves, és legalább 10 éve nem láttam. Nagyon bölcs és szelíd ember. Ha szent dolgokról beszél, még a legyek sem mernek röpködni. Sajnos semmi jó lehetőség nincs tömegközlekedéssel utazni! Így a fél hatos busszal indultam a buszpályaudvarról. Fél órányi utazás után összetalálkoztam a többiekkel és beszálltunk a fogadott autónkba.

Mint mindig, most is kerékpárral mentem ki a buszpályaudvarra. A nagy sietségben elfelejtettem vinni a bicikli lakatot.

– Most mi legyen? – tépelődtem. – Nincs más lehetőség, kockáztatni kell!

– Jézus nevében megáldalak téged, kedves biciklim! Szent Angyalok, kérlek, vigyázzatok rá! – és ott hagytam a biciklimet lezáratlanul egy eldugott sarokban.

Élményben gazdag napunk volt. Megnéztük a már fűvel benőtt Fűkeresztet Eisenbergben. Csodának számított, hogy nyitva volt, mert mostanában már csak ritkán nyitják ki.

– Ha már ilyen messziről, több száz kilométerről eljöttünk, Uram, engedd meg, hogy megnézzük ezt a helyet! – fohászkodtam magamban reggel óta.

Így is történt. Elhaladtunk egy keresztet vivő, imádkozó csoport mellett, amely a szomszédos plébániáról épp péntekenként szokott eljönni ide. Velük együtt mi is megtekintettük a kis kegyhelyet. Valamikor minden első szombaton katolikus hívők százai utaztak ide imádkozni Ausztriából, Magyarországról és Szlovákiából. Az itteni kereszt alakú, sajnos ma már fűvel benőtt területet Isten ereje alakította ki: beleégette a földbe.

– Olyan sebe ez a földnek, mint Jézus sebhelyei – magyarázta Gyula atya.

Éjjel 11-re érkezett a buszom a buszpályaudvarra. Előtte nem foglalkoztam a biciklimmel, de a helyszínre érve megállapítottam: nincs a helyén,

– Most megkaptad a leckét! – gondoltam.

– Már úgyis nagyon régi volt – vigasztaltam magam. Holnap reggel veszek egy újat. Muszáj lesz, mert idős anyukámat is ezzel látogatom.

Elindultam gyalog a lakásom felé. Körülbelül 15 perc múlva már a főtéri park mellett haladtam el. Egyszer csak elhúzott mellettem a járdán egy bicikli. Egy fiatal srác hajtotta, a csomagtartójában pedig egy vékony lány ült. Hogy fért bele? El nem tudtam képzelni.

– De hiszen ez az én biciklim! – villant át az agyamon.

A fiatalok megálltak a közeli játszótéren és hintáztak.

– Egy életem, egy halálom! Én odamegyek hozzájuk és visszakérem!

– Sziasztok! Hol találtátok ezt a kerékpárt?

– A vasúton – válaszolt zavartam a lány.

– Az nem lehet. Én a buszpályaudvaron hagytam.

– Ugyan hagyjad! Hadd vigye! – mondta a fiú.

– Köszi! Rendesek vagytok. Le kellett volna zárni, de nem vittem magammal a lakatot. Isten áldjon benneteket! – Azzal fáradt lábaimmal a pedálra léptem és hazatekertem.

Útközben folytonosan hálát adtam Istennek és Szent Angyalainak, hogy mégis megőrizték a biciklimet.

– Nagyon szeretlek titeket Szent angyalok! Köszönöm, hogy megmutattátok: tényleg léteztek és lehet rátok számítani.

Egy másik alkalommal Klári eltervezte, hogy barátnőjével vasárnap vonattal elutaznak a máriagyüdi Mária-kegyhelyre, amely városuktól 300 kilométerre található. A 10 órai szentmisére szerettek volna odaérni. Mivel mindketten nyugdíjasok voltak, már ingyen utaztak. A korai felkelés pedig nem okozott gondot. A Pécsig közlekedő hajnali intercity vonatra felszállásig minden gördülékenyen ment. Nyugodtam megreggeliztek, megbeszélték milyen fontos események történtek hét közben. Ahogy közeledtek Pécs felé, egyre gondterheltebb arccal nézték, hány percet késik a vonatjuk.

– Hűha, Ani! Mi lesz, ha nem érünk oda a máriagyüdi busz indulása előtt?

– Van-e másik busz arrafelé? Van-e másik szentmise azon a napon? – töprengett Ani.

Épp jött a kalauz.

– Meg tudná nekünk mondani, hogy jutunk el a vasútállomástól a buszmegállóig?

Szerencsére pécsi volt a kedves kalauz fiatalember. Hangosan tanakodtak:

– Lehet, hogy jobb lenne inkább Pécsen menni szentmisére és utána eljutni Máriagyüdre?

– Már le kell szállnunk. Gyere gyorsan, útközben megbeszéljük! – hívta barátnőjét Klári.

Alig tettek néhány lépést az állomás épülete előtt, egy kedves asszonyka utánuk kiáltott:

– Várjanak, van egy ötletem! Mindjárt jön a férjem az autóval. Elvisszük magukat Máriagyüdre.

– Komolyan? Ez nem lehet igaz! Istenem! Hadd adjak egy puszit! Olyan boldog vagyok! – könnyezett Ani.

– Hogy jutott eszükbe ez az ötlet?

– A férjemmel pont maguk előtt ültünk, hallottuk a beszélgetésüket. Mi is Budapestről jövünk. Látogatóban voltunk a gyerekeknél. Úgyis régen jártunk már Máriagyüdön, azt gondoltuk, elvisszük magukat.

– Nahát, magukat az angyalok küldték! Arra kértem őket, segítsenek időben odaérni.

Fél óráig tartott az autóút. A kedves házaspár felvitte őket autóval egészen a templom elé. Gyalog sokkal nehezebb lett volna feljutni, mert eléggé meredek és hosszú volt az út az autóbusz megállótól.

– Szép napot kívánunk! Soha nem felejtjük el kedvességüket! Isten áldja meg magukat!

Szétnéztek a templom körül, megnézték a régi Szűz Mária-szobrot, imádkoztak a családért, bebarangolták a kegyhely parkját, minden kis zugot felkutatva.

– Köszönjük II. Géza király, hogy 1148-ban itt templomot építtettél,

hogy koronádat és trónodat Mária oltalmába ajánlottad.

Így énekeltünk el egy szép népi éneket:

„Nem vagyunk árvák, van édesanyánk, ki a magas mennyekből gondot visel ránk. „

2025. szeptember 10.