Egy kirándulás margójára…
A barátnőmmel évek óta a nyári szabadság ideje alatt elindulunk Európába, felfedező útra.
Más népek, más kultúra, mindig izgalmasnak ígérkezik.
Az időtálló, gyönyörű emberi alkotások lenyűgöznek bennünket, mélységes tiszteletet parancsolnak.
Ilyenkor nem számít, hogy fáj a lábunk, a derekunk, magas a vérnyomásunk, hamar elfáradunk, menni kell!
A magyarázat mindig ugyanaz:
- Ki tudja, lesz-e később lehetőségünk?
Már hetekkel előtte megindul a lázas készülődés! Első a ruhatár!
Nincs egy rongyom sem! – panaszkodunk.
Megkezdődik a tükör előtti próba.
A szigorú felismerés, semmi nem jó! Már megint felszedtem pár kilót, pedig olyan keveset eszem!
Aztán elő a naptárt, az indulásig még van két hét, addig legalább öt kilót le kell fogyni.
Ilyenkor minden olyan egyszerűnek tűnik, ami soha nem valósul meg.
Végül a bőröndbe bekerülnek a kedvencek, a régi „rongyok”.
A legújabb útirány: a francia Riviéra. Önző módon azt gondolom, hogy a soproni Jakab Reisen a mi kedvünkért szervezte ezt az utat.
A program csodálatos, csak a legfontosabbak: a tenger, Verdon kanyon, Sainte Mare, Les Baux, Orange, Avignon, Aix de Provance, Grasse, Cannes, Antibes, Monaco, Monte Carlo és 70 km gyaloglás.
A mérföldkő, amikor a busz elindul, hogy a tervezett útvonalon elkápráztassa utasait.
Érdekes a résztvevők rejtett hálózata, amelyben az elme észrevétlenül, de folyamatosan teszi a dolgát.
Mi a barátnőmmel a hátunk mögött hagyjuk az itthoni problémákat, csak a jókedvünket hozzuk magunkkal. Mindennel elégedettek vagyunk, hazatérve úgyis csak a szépre emlékezünk.
A szlogen: „Érezzük jól magunkat!”
Az útitársak között mindig van olyan, aki csak a hibákat keresi.
- Nem volt szó arról, hogy ilyen messze van!
- Már megint esik az eső!
- Miért állunk meg ilyen gyakran!
- Már órák óta megyünk, nem tartunk pihenőt?
Ők azok, akik zavarba jönnek akkor, ha valaki kedvesen szól hozzájuk.
A házasok egymás között barátkoznak. A fiatal párok szerelmesen andalognak.
A legkülönlegesebbek azok, akik egyedül kóborolnak. Ők így érzik jól magukat!
Sokfélék vagyunk, hasonló vagy különböző jellemmel, de ha valamelyikünk bajba kerül, mindenkinél működébe jön a jóindulat, a segíteni akarás.
Így volt ez akkor is, amikor első este a szálloda medencéjéből kilépve térdre rogytam, magam alá temetve a bal lábam lábfejét. Az eredmény: két kisujjam eltört!
Sántítva, fogcsikorgatva a fájdalomtól, gyógyszerekkel, a látnivalókból nem maradtam ki.
A csoportból mindig érdeklődött valaki, ha lemaradtam, karjukat nyújtották, segítettek!
A legemlékezetesebb történet Cannes-ban volt.
Választhattunk, hogy fürdünk a tengerben vagy magasan, sok-sok lépcsőt leküzdve csodáljuk a panorámát, a XIII. századból a Lérin rendi szerzetes várat, a Le Suguet csúcsán épült Église Notre-Dame d’Espérance-t, amely a városra nyílik. A luxus és a mediterrán életérzés egy helyen!
A barátnőmmel az utóbbit választottuk!
Az út feléig jutottunk, amikor én leültem egy kőre, mondván: – Eddig és nem tovább!
Fáradt voltam, a fájdalomtól elkeseredett mindaddig, amíg egy jól szituált középkorú hölgy meg nem állt előttem. Franciául kérdezte, hogy segíthet-e? Rosszul vagyok? Kézzel lábbal mutogattam, hogy a lábam miatt vagyok pihenőn!
A mosoly nem tűnt el az arcáról, vízzel kínált, és a legtermészetesebb, legőszintébb barátsággal mutatta a karját, hogy kapaszkodjak belé, felsegít a lépcsőkön, egészen a kilátóig!
Sok szép mindent láttam, elbűvölt Franciaország eleganciája, a csodálatos táj, a meredek sziklák, a kikötőkben a méregdrága jachtok, a kaszinók, a rómaiak időtálló építkezései, a mai modern képzőművészet, a parfümök és a levendula hazája.
Láttam mérhetetlen gazdagságot, a pénz teremtette gondtalan életet.
A legszebb élmény számomra mégis a francia nő, aki ismeretlenül nyújtotta a kezét, hogy segítsen!
MERCI BEAUCOUP! (Nagyon szépen köszönöm.)
JE NE L’OUBLIERAI JAMAIS! (Soha nem feledem.)
Szeretném megköszönni Jakab Péternek, hogy sok-sok éve lelkesen szervezi a csodaszép, szebbnél szebb utakat, a maradandó látnivalókkal.
Az utasok érdekében kívánom, hogy maradjon ez a lelkesedés, és induljon a buszunk jövőre is tele gyönyörű élményekkel!
Lászlóné Háló Erzsébet
dr V. Nagy Éva
Havasi Erika
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Csodás megemlékezés!
Szeretettel és vidáman gondolok az együtt töltött időre!
Köszönettel❤️