Özvegy Pókemberné Nyíregyházára utazott. Még a férje örökölt a nagyanyjától egy második emeleti lakást az örökösföldi panelrengetegben. Soha nem jártak itt, és nem is adták ki a lakást. Özvegy Pókemberné lihegve, a korlátba kapaszkodva csoszogott fel a bejárati ajtóig. Két lihegés közt szüntelenül dohogott, hogy miért nincs lift, és miért pont a másodikon kellett lakást venni – jó, hogy nem a negyediken…
Csikordult a kulcs a zárban, nehezen, de elfordult, a sarokpántok nyikorogva tették a dolgukat. Özvegy Pókemberné belépett a lakásba és sóhajtva, szitkozódva állt meg:
– Te! A franc esett volna beléd! Hát itt minden csupa pókháló!
Férje tavaly ilyenkor halt meg. Nem hősiesen, hanem hétköznapi módon: a mezőzombori katalizátor tolvajokat akarta megállítani, akik a miskolci pályaudvar mellett tevékenykedtek a sötétben. Csapdát akart állítani nekik, de, sajnos belegabajodott a saját hálójába, a szél meg nekicsapta a magasfeszültségű felsővezetéknek és az áram végzett vele.
Mindig saját szakállára dolgozott, mindig önhatalmúlag intézkedett, sokszor önbíráskodott, ezért a törvény szerint csak ritkán járt neki fizetség. Két évig volt bejelentett állása, így az özvegyi nyugdíj is csekély. Szerencse, hogy mindig jön pár fillér a szerzőijogi hivataltól – ezzel egészítette ki a nyugdíját, és most Özvegy Pókemberné ebből a szűkös keretből próbált rendet tenni a lakásban és az életében.
Férje emléke mindig eszébe juttatta a mezőzombori katalizátor tolvajokat. Özvegy Pókemberné nem tehetett mást, minthogy szét tárta a karját, aztán tisztességgel eltemette a szénné égett férjét, és ahol lehetett, odabiggyesztette a neve elé, hogy „özv.”
A nappali közepén álló asztalon egy régi, poros rádió, mellette egy félbevágott tejes doboz. A konyhában minden polc tele volt félig felhasznált élelmiszerrel, és a hűtő ajtaja recsegve engedett. Mégis, amikor Pókemberné belegondolt, hogy ebből kell majd megélnie és itt, csak a vállát vonogatta: „Na jó, valahogy csak összejön…”
Leült a kanapéra, maga elé tette a postát, és sorra vette a kis, csekély érkező bevételeket és a sárgán rikoltozó csekkeket. A nyugdíj apró, a szerzőijogból érkező pénz pont elég, hogy ne kelljen éhezni. A számlák egy része lejárt, egy része még elodázható. Mindegy, gondolta, az ember így tanul meg számolni a fillérekkel.
Ahogy a postát rendezgette, egy tértivevényes levél került a kezébe az áramszolgáltatótól. Megdermedt a félelemtől, hogy biztosan valami tartozásról szól, de kinyitva látta, hogy túlfizetése van, és visszajár neki 29 700 Ft. „Hát ez is valami…” motyogta, és apró mosoly futott át az arcán. Apró öröm egy sorozatos bosszús élet után.
„Valahogy csak megleszünk,” motyogta, és feltápászkodott, hogy nekilásson a takarításnak. Aztán, miközben a poros ablakpárkányt törölgette, egy halvány mosoly jelent meg az arcán: talán mégsem olyan szörnyű az élet, ha van kávé, rádió és egy kis fillér, ami a szerzőijogból jön. És talán, gondolta, a hétköznapokban is lehet találni egy csipetnyi örömöt, ha valaki elég türelmes és kitartó.
A hétköznapok monotóniája, a filléres jövedelem, a poros lakás és a szürke panel mind együtt adták azt az apró, mégis megnyugtató stabilitást, ami az életét jelentette.
Özvegy Pókemberné betette a ruhát a mosógépbe, már a mosószert is beleöntötte, amikor észrevette, hogy elfogyott az öblítő.
– Most mászhatok le a boltba egy nyavalyás öblítőért, hogy a fene ette volna meg! – dünnyögte, miközben belülről röhögni próbált magán, hogy tényleg mindig minden apróságból tragédia lesz, de mégis kibírja, mert muszáj.
A kávéfőző is éppen most folyt ki a pultra és az egyetlen új pólójára, és egy pillanatra megállt, dühösen törölgetve a csöpögő fekete masszát.
Mégis, minden apró bosszúság ellenére leült a kanapéra, bekapcsolta a rádiót, és hagyta, hogy a halk zeneszó betöltse a lakást. Egy pillanatra elmosolyodott: a férje mindig azt mondta, a zene az egyetlen, ami rendet teremt a világban. Most, amikor az üres lakásban ült, valahogy tényleg rend volt körülötte. Nem tiszta, steril rend, de ez az ő rendje volt.
Elindult a buszmegálló felé, de a busz késett, a megállóban hangoskodó emberek tolakodtak körülötte, minden apró mozdulatnál belerúgtak a bevásárlószatyrába. Később a postán is megtörtént a kellemetlenség: a levelek a földre szóródtak, valaki belerúgott, és Özvegy Pókemberné csak sóhajtani tudott, miközben összeszedte a papírokat.
Az ajánlott levelekkel, egy öblítővel és fél liter rumpunccsal tért vissza a lakásba. Nem vett elő poharat, meghúzta az üveget.
Végül Özvegy Pókemberné az ablakhoz lépett, kinézett, és megpillantotta a merőlegesen álló tömbház oldalát, négy emeltnyi tömör beton. A hatalmas, szürke beton falon még egy apró szellőző sem volt. Csak a komor beton.
„Na ez aztán a kilátástalanság” – gondolta, és csüggedten rogyott az ablak mellett álló kopott, zöld fotelbe.
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.
