A kamra mélyén, egy régi, nyikorgós ajtó mögött békésen sorakoztak a befőttek, lekvárok, fűszerek és lisztesdobozok. A polcok illatoztak:
a fahéj, a szegfűszeg és a vanília aromája lengte be a levegőt.
A stelázsi tetején, egy puha, kockás konyharuhán trónolt a mézesbödön. Vastag, üveges teste aranysárgán csillogott, belsejében sűrű, ragacsos méz lapult, mint egy titkos kincs.
Mellette egy fából faragott mézeskanál heverészett. Gömbölyű feje barázdás volt, mint egy kis mézes labirintus – a méz belekúszott, és csak akkor jött ki, ha óvatosan megpörgették.
A mézeskanál azonban nem volt boldog. Sőt, kifejezetten irigykedett. És ezt nem is hagyta szó nélkül – máris nekikezdett a sápítozásnak:
– Miért mindig a nagy fakanalat választják? – morogta nap mint nap. – Én is tudok mézet adagolni! Csak… forgatni kell. De az is méz!
A mézesbödön türelmesen hallgatta. Ő már sok kanalazást látott életében: reggeli mézeskenyér, délutáni teába csorgatás, sőt, egyszer egy mézes-mustáros csirke is készült belőle. Tudta, hogy minden eszköznek megvan a maga ideje.
– Kedves mézeskanál – szólt egy reggel mély, gurulós hangján –, nem a méret számít, hanem az ízlés. A gyerekek pont téged szeretnek!
Te vagy a mézeskenyér Királynője!
A mézeskanál először gyanakodva nézett. Királynő? Ő? De hát senki sem választja őt! Csak a nagy fakanál jön, csobban, kavar, csöpög, és már megy is tovább. Hitetlenkedve morgott magában, keserűen aggódott, hogy őt inkább elfelejtik, mintsem becsben tartsák.
Ám azon a reggelen valami megváltozott. Halk léptek hallatszottak.
A kamraajtó kinyílt, és egy kócos hajú kisgyerek lépett be. Kezében egy szelet friss kenyér, másikban egy vajazó kés. A mézesbödönhöz lépett, és… nem a fakanalat választotta. Hanem a mézeskanalat. A kis kócos mintha tudta volna, hogy a kamrában nagyon is élnek a kompótok, bödönök, lekvárok… És ezt mondta halk hangon:
– Anya azt mondta, ezzel nem lesz akkora maszat – és óvatosan belemerítette a mézeskanalat a mézbe, majd finoman megforgatta.
A mézeskanál megborzongott. Méz! Az igazi, aranysárga, illatos méz! És nem csöpögött, nem folyt, nem ragadt mindenhová – csak szépen, pontosan a kenyérre.
– Ez… ez csodálatos! – suttogta a mézeskanál, miközben boldogan megpördült egyet.
Innentől kezdve egyre gyakrabban ő került elő. Hol egy reggeli mézeskenyérhez, hol egy esti teához választották. A gyerekek egyre többször nyúltak érte, a mézesbödön pedig büszkén figyelte, ahogy az apró eszköz dolgozik. Már nem volt irigy. Sőt, néha még tanácsot is adott a fakanálnak, hogyan tudna még finomabban adagolni az aranysárgán csillogó kincset.
– Te jó vagy a nagy adagokhoz – mondta. – Én meg a finom részletekhez. Így együtt vagyunk teljesek!
Micsoda öröm és boldog hangulat kerítette hatalmába a bordázott mézeskanalat. Néha várni kell a jó dolgokra, de idővel kiderül, hogy az is értékes, akire ritkán jut sor.
Persze azért néha még morgott egy kicsit: – Jó, jó, hogy most engem választanak… de miért nem aranyból faragtak? Vagy legalább csillámporos fából?
A mézesbödön csak nevetett, és egy halk csobbanással válaszolt: – Ha aranyból lennél, már a múzeumban porosodnál, nem a reggelinél ragyognál!
A mézeskanál elpirult — már amennyire egy fadarab tud —, és inkább újra megpördült egyet a mézben. – „Igaz… így legalább néha én is főszereplő lehetek. És a kenyér is tudja: nélkülem csak vajas lenne.”
A kamra újra békés lett. A méz illatozott, a mézeskanál pörgött, a fakanál sem panaszkodott többé, és a stelázsi lakói csendben suttogták egymának: – Nem kell nagynak lenni ahhoz, hogy édes pillanatokat teremts – nézd csak a mézeskanalat!
Author: Pintér Tünde
Művészeti grafikus vagyok, aki fest, rajzol, mesél – és mindezt szenvedéllyel teszi. Gyerekkorom óta írok verseket, meséket, történeteket, az alkotás számomra belső szükséglet, egyfajta lélegzés. A szavak és a képek nálam kéz a kézben járnak: grafikáim gyakran mesélnek, történeteim pedig képeket festenek az olvasó lelkében. Szeretem a nyugtató, lélekemelő meséket, és különösen közel állnak hozzám József Attila és Ady Endre versei – mélységük, zeneiségük és emberközeliségük inspirál. Rajongok Sissi királynőért, naplójáért és verseiért is – érzékenysége és szabadságvágya sok szempontból rokonságot ébreszt bennem. Készítettem egy afrikai mesekönyvet, amelyhez saját illusztrációkat és egy színezőkönyvet is terveztem, illetve könyvjelzőket és naptárat is – célom, hogy ez a mű eljusson gyerekekhez, fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt. Hiszem, hogy a mese nem korhoz kötött, hanem szívhez. Grafikáimat kiállításokon is bemutatom, szívesen rajzolok városokat, gyerekrajz-hatású kompozíciókat, természet ihlette motívumokat. Novelláimat és verseimet több pályázatra is beküldtem már és örömmel tapasztalom, hogy egyre több helyen nyitottak az eredeti, személyes hangra. Alkotóként arra törekszem, hogy történeteimmel, képeimmel és verseimmel minden olvasót megszólítsak – gyerekeket, ifjakat, felnőtteket. Nem szeretném, ha csak néhány emberhez jutna el, hanem azt, hogy mindenki találjon benne valamit, ami megérinti. Örömmel csatlakozom az Irodalmi Rádió alkotói közösségéhez, hogy megosszam műveimet és inspirálódjak mások munkáiból. Számomra...