A reggel hűse párafüggönyt aggat egyenként üvegére az ablakoknak. Nyomában az addig mögötte látszó világ, szökik, mint illékony álom, tűnik el, szűnik meg, mi eddig volt, mint látvány, s kerül át ama másik oldalra, a láthatatlan dolgok birodalmába.
Reggel van.
Csupán néhány perce, hogy felkeltél, de máris gyengének, fáradtnak érzed magad.
Arra is képtelen vagy, hogy akár egyetlen mozdulatot tegyél. Legszívesebben gondolkodás nélkül mennél, rohannál vissza oda, ahonnan jöttél, ágyadhoz, ahonnan csupán, alig néhány perce, hogy felkeltél, rohannál, ha erőd volna, és milyen jó volna, ha újra éreznéd testedhez simuló takaród melegét.
De késő, torkod már felébredt, és követeli azt, mi őt szokásosan megilleti, reggeli jussát. S, te erre, mást nem tudsz tenni, mint megindulni, a kávéfőzőt előkeríteni, hogy lefőzd az aznapi első kávét, életed mérgező, de mégis oly feltétlenül szükséges éltető kellékét.
Félig álmodban, öntudatlan állapotban készíted el a nélkülözhetetlen mindennapi italt.
Még néhány kényszerű, óráknak tűnő, perc várakozás, és hirtelen, akár egy kétségbeesett sikoltás hangzik fel a csendben a kávéfőző rikoltása: jelzés, hogy elkészült az első életmentő ital.
Fogod a poharad.
Öntesz.
A bódító illat teljes lényed körülöleli, beívódik bőrödbe, s te beszívod, s torkod készíted az első, mindent átható forró, torkod falát símogató első kortyra.
Szemed lehunyod, s máris minden egyes ízlelő bimbóddal kóstolod, és kortyolod még forrón, hogy égeti torkod, de nem törődsz vele, mert már egy másodpercet sem tudsz várni, és nyeled élvezettel apró kortyokban, a számodra csupa nagybetűvel irandó isteni italt, a kávét.
Miután megittad, egycsapásra megváltozik a világ.
Megjelennek szemed előtt a színek.
Ébred a reggel.
Magadhoz tértél, a kávé elvarázsol, megnyugszol.
Hosszasan, révetegen magad elé nézel. Tekinteted egy tárgyra szegezed, hozzá nőttél, mereven nézed, de nem látod. Gondolataid kavarognak, valahol messze járnak a távolban, és te megbűvölten, elvarázsolva egyre csak bámulsz valahová.
A sarokban még az éjszaka maradványa, a csend kuporog és dereng a félhomály.
A csend most előre lép, magát felfedi.
Testet ölt,
megfoghatod, megtapinthatod,
és lassan, fokozatosan veszi birtokba a szoba egész belsejét, mintha kiömlött folyadék, tócsa formájában terülne szét minden irányban, avagy végzetes, egyre nagyobbra kitátott száj módjára próbálná egyetlen hatalmas, mindent befogó, mindent átérő harapásával egészben elnyelni,torkán leengedni, a szájában tartott elejtett zsákmányt.
És íme a rítusvégére értél,
az első kávét megittad,
tettre készen várod,
a folytatást.
Indulhat
az új nap!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Én is kávéval szoktam a napot kezdeni, bár nem tudom forrón, csak jó melegen inni. Engem kivet az ágy magából, ma is 5-kor keltem, de már fél négytől nem tudtam aludni egy percet sem. A hajnal gyermeke vagyok, a fényt szeretem és keresem, a sötét minden vonatkozásban rémít és félelmet kelt bennem.
Szeretettel: Rita