Evezés a szigetre
Én boldog voltam aznap,
Időtlen lebegtem a vizek felett.
Tudtam persze az óra futását
És hogy két karom ereje meddig vihet.
A sodrással tartósan szembe evezni,
szembe szegülni, ilyenkor szinte érdem.
Szelek öleltek, vad partra szelíden hívtak,
Csupasz hullámba ruhátlan merültem.
Szelek csókoltak körbe mindenütt,
Mert senki más nem járt arra csak én.
Fény és árnyék Pajkos játszótársam volt,
A Lombok fátyoltánca elvarázsolt.
Néhol persze emberek ütöttek tanyát,
Messze kerültem őket a vízen.
De a Horgászok és a harsogó gépesek,
A sokak és a magányosak sem kerestek.
Az én lábam egyedül csak hűs fövenyen járt,
Vagy a parton gömbölyű köveken lépdelt,
És szerte a homokban hagyott nyomokat
Az örök érvényű, de múló pillanatoknak.
Aztán megérkeztem arra a szigetre,
Ami többnyire sötét, hullám fedte zátony,
De ilyenkor kevesek, fénylő menyországa.
Parton haladó halandó, el nem érheti ezt.
De én ide, az eliziumi mezőkre jöttem,
Ahol zöld kőszőnyeg ragyog a Napon
És szél borzongatja pőre bőrömet,
Az örökkévaló pillanatokban fürödhetek.
Persze tudom, merre milyen mélyek,
És milyen lefutásúak ezek a földi vizek,
Mit enged meg az idő és az óvó értelem,
Mikor kell vissza indulnom, hova mikorra érek.
Mégis e zátonysziget örökkévaló csodám,
Nem fogja a hömpölygő idő és az áradás.
Itt elfeledem, leteszem a földi terheket
És nem kísért meg a felnemtámadás.
Nem kell, hogy várjon valaki valahol,
És itt nem fáj hogy valaki egykor elhagyott.
Itt nem kell hogy bárki kövessen
Itt nem kell hogy bárkit kövessek.
Itt csak a kövek, a szél, a Nap és a víz léteznek.
Duna, a Deák-sziget mellett,
2025. 09. 27.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július
2 Responses
„itt nem fáj hogy valaki egykor elhagyott.”
Az ilyen helyre én is szívesen elmennék, mert én bárhová megyek velem jön a fájdalom, vagy az öröm, attól függően, hogy ép mi van a lelkemben.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy elolvasta.
Az elelkedő Duna mostanta újra elborította a zátonyszigetet.
Csak a víz kavarog felette…
Tisztelettel
S.F.