*
Az Apa sejtése:
Sejtésem sincs, mit akar a főnök –
miért hívat? Tudtommal minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy
jól teljesítsem a feladatot, amit
rám bízott.
Akkor mégis, mi ez a nyugtalanság
bennem? Sőt, már valósággal ideges
vagyok… Igaz, a múlt héten
bejelentették, hogy elsejétől már
nem kap mindenki új szerződést…
Na de, velem mindig elégedettek voltak,
szóval… vagy nem? Fene vinné ezt a
bizonytalanságot!
– No, jöjjön, Kovács, hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Sejti már, miért hívattam? – szól a főnök
majdnem kedélyesen. – Nézze, essünk túl rajta,
nem kertelek, maga az egyik, akitől
hamarosan megválunk. Nem mondom, hogy
nem dolgozott jól, de kis cég vagyunk, s ugyebár
egyre drágul minden, az anyagbeszerzés, adózás,
miegymás… a cég is ott spórol, ahol tud…
– Ahol tud! – visszhangozza sápadtan a férfi, akit
éppen most küldtek padlóra.
Hogyan mondjam meg ezt otthon az asszonynak?
A jövő héten lesz a születésnapja, meg akartam lepni
egy hétvégi wellnesszel, vagy hogy is hívják
manapság. Hát, milyen ajándék lesz ebből? Pedig
jó asszony, igazán megérdemelné, miként a más felesége.
Évek óta már úgysem voltunk sehol.
*
Az Anya sejtése:
Elpirulva-elmélázva álldogál a tükör előtt az
asszony. Jobbra fordul, balra fordul, méregeti magát.
Melleit tapogatja, érzékenyek. Hasát simítja.
Majd felnevet.
Sejtem, mi lehet… első alkalommal is így volt.
Először a melleim nagyobbodtak meg, alig lehetett
hozzájuk érni. És késik is, vagyis nem jött meg.
Juj, mikor mondjam meg az embernek? Igaz, hogy
akartunk másik gyermeket, csak még nem most –
előbb legyen stabil a munka, erősödjünk meg anyagilag,
éljünk kicsit, mielőtt megérkezne a kis testvér…
Az első úgyis olyan váratlanul, hirtelen érkezett, most
megfontoltabbak leszünk. Felújítjuk a konyhát,
aztán a szobákon is van még rendezni való, hely kell
majd az új jövevénynek is.
Na, majd néz nagyot a férjuram meg Danika,
ha megtudják, mi az új felállás!
Még egy pillantás a tükörbe, lám, más a szeme csillogása,
más a mosoly a szája körül… olyan sejtelmes…
Ilyen dolog ez.
*
Danika sejtése:
– Mi ez a csörömpölés? Asszentségit, ki törte be az ablakot? –
hallatszik a szomszéd süvöltése.
A fiúk az utcán tipliznek, mire a szomszéd kiér, már csak Dani
marad félősen, remegve a ház közelében.
– Dani! – szól rá erélyesen a férfi. – Mi volt ez?!
– Én… ne tessék haragudni… nem… csak a lábam… megcsúszott,
és… de nem volt szándékos, csak a labda ilyen szerencsétlenül… –
dadogta a fiú lehajtott fejjel.
– Na, jól van! – mondta enyhültebben a szomszéd. – Sejtettem,
hogy nem szándékosan csináltad. Figyelj, velem is megesett ilyen
fiatal suhanc koromban. De lényeg, a lényeg: ki kell fizetnetek,
mégpedig mielőbb, mondd meg apádnak! Hűvösödnek az esték,
nem maradhat így, holnap reggel hívom is az üvegeseket.
– Igen, szólok! – ígérte összeszorult szívvel Dani, sóhajtott egy
mélyet, sejtette, hogy ez az este hosszúra fog nyúlni.
*
Epilógus:
Az esti vacsorához hárman ülnek le, apa, anya, gyerek… paprikás krumpli
van az asztalon, jó is az, a háziasszony tudja, hogyan készítse el
kedvük szerint… kenyeret is törnek hozzája, de valahogy furcsamód ma
este senkinek sem ered meg a nyelve, mint máskor szokott.
Gondolataikba merülve eszegetnek – mintha csak sejtenék, ha
valamelyikük megszólal, már semmi sem lesz ugyanolyan, mint
vacsora előtt.
*
(© Nagy Erzsébet – 2025. szeptember 7.)
2025. november 3. Üdvözlöm az erre járókat !🙂
Nemrég született ez az írásom, műfaját tekintve verses próza vagy prózai vers, kinek, hogyan tetszik jobban.
A hívószó a „Sejtés” volt, amint megpillantottam, máris éreztem, hogy ebből lesz „valami”, nagyon hamar megszületett. Olybá tűnik, maga a téma már bolyongott bennem. Fogadjátok szeretettel !🙂
Author: Nagy Erzsébet
Nagy Erzsébetnek hívnak, alkotó emberként szeretem a betűk, szavak, gondolatok világát. Tulajdonképpen már gyerekkoromtól írok – ahogy az olvasás, úgy az írás is nagy örömforrás a számomra. Szeretem megélni azt a pillanatot, amikor „megjön az ihlet”. Az annyira jó érzés ! 🙂 Szeretem, amikor megérint egy-egy téma, egy szó, egy életérzés, valamilyen saját élmény vagy mások élménye…egy kép, egy festmény…bármi és elkezd bennem dolgozni, formálódni. Megérint, aztán hagyom odabenn érlelődni. Ez változó – olykor csupán pillanatok, de lehet akár 1 nap is, akár hetek-hónapok, ezt nem én döntöm el…van olyan versem, amit évekig hordoztam a lelkemben, mire meg akart születni. Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is. Az alkotás során átjár az öröm. Aztán van, hogy 2-3 napig még formálódik, jön egy-egy jobb, frappánsabb kifejezés…akkor azokat átírom… Szeretek játszani a betűkkel – és szeretek több műfajba is belekóstolni. Bolondosakat is írok, ahogy komolyabb hangvételűeket is. Időközben kialakult a saját stílusom, nálam nem kell azon morfondírozni, hogy "vajon, mire gondolt a költő", mert pontosan lehet tudni. A téma persze, nem mindig kellemes, ahogy az Életben sem csak piros betűs-szívecskés napok vannak. Amit még nagyon fontosnak tartok, az az anyanyelvünk ápolása, ez szívügyem...
