Ült az öreg a maga készítette székén, és ráérősen befűzte a bakancsát. Azóta használta, amikor először munkába állt, de az nem öregedett meg, mert gazdája folyton dédelgette, fiatalította, cipőkrémmel becézgette. Megjárta benne a történelmet, a fagyos, vérágas szemű huszadik századot. Talpára ragadt megannyi kétely és bizonyosság. Kukoricatáblák, békáktól brekegő tavak, sínsirató megözvegyült gőzmozdonyok mellett vitt el az útja. Föld és vas embere…
Egyenes tartású férfiember volt sokáig, tekintete a hidroglóbuszig ért, majd felsiklott a napra. Budapestre járt vidékről dolgozni – erről mesél egy kopott, megsárgult fénykép. Mesél egy borotvált fejű, szomorú szemű fiatalemberről, egy gyári munkásról, akinek csavarok, ráspolyok írják a krónikáját, szerszámosládák rejtik , amelyeket ő hozott a világra. Temérdek vasat kopácsolt össze Budapestté, munka után füttyentett egyet a villamosnak, mint erdész a kutyájának.
Aztán a nagyhatalmak felpofozták egymást körülötte, meg akkor már minket is, és ő állta az ütéseket innen is, onnan is. Állt a bombatölcsér szélén, talán locsolókannával beleköltözteti a Feneketlen-tavat, de sírni nem tud, a könnyeit befalazta, mint Kőműves Kelemen az asszonyát…Pengőit, félretett jussát ládikájába gyűjti, elzárja a külvilágtól. Rég nincs már pengő, de ő hitetlenkedve simítgatja papírpénzeit, s ő nem ír alá semmiféle békeszerződést.
Ám eltelt az idő, megöregedett. Megőrizte őt magában, mint dinnye a magot, kicsi ország kicsi vidéki házikója. A kéményseprő színű föld sarát letörli a cipőjéről, s ráuszítja a télre harapós vaskályháját. Beleszimatol a kamra kolbászillatú levegőjébe, kijavítja a falépcsőt, ami talán nem is a padlásra, hanem a túlvilágra vezet. Asszonya kérleli, asszonya már másfelé menne, mosolygós ropogós kiflit venne az unokájának meg franciadrazsét. Még a keskeny nyomtávú életben is van kinek és mit adni…Mint szappanbuborékok, repülnek el az álmok, szakadnak a cérnák, peregnek le a gombok, elvásnak a csontderékon a nadrágszíjak, látja ősei életét, ha a varrógépe fiókjába belenéz. Kint a vadvirágok nyílnak, bent az órák, ezek az időszeletelő betanított munkások, unottan ketyegnek.
Az öreg bakancsa nem engedi elszökni a tekintetet a földtől, így földközelben cammognak a nyugdíjas évek. Felesége foltozza a sorsát, talán jegykendőjéről álmodik a tűje, a jegygyűrűjéről a gyűszűje. Az anyóka sosem panaszkodik, hallgatja a rádió híreit, s tudja, őt nem kérdezik meg soha, mit szeretne. Szerethet egyáltalán valamit? Fejkendős nénivé rajzolta az idő, álmában talán katicabogárként kirepül a nyári nyitott ablakon, s egy szellő a tengerekig repíti, amelyeket sosem látott….
Ül az öreg , a cipőjét vallatja a tekintetével, nem tud már beszélni. Kipusztult belőle a szó, kipusztította a sérelem és az indulat. Egy-két szót még összekuporgat a szája, s ő kilöki magából , ezerszer ugyanazt…Én tudom” – szól, mint a Titanic hajódudája a jéghegynek ütközés után.
-Vajon mit tudtál meg, nagyapa? – kérdezi a sír előtt az unoka halottak napján…
…Talán tudtad, hogy előtted már csak borsószemnyi a lét, de még előtted temetik el a feleségedet.
Talán tudtad, hogy a kenyeret még majszolhatod, de az újbort nem kóstolhatod meg már soha.
Talán tudtad, hogy zord életed gorombaságait ráspolyaid már nem fogják simára egyengetni.
Talán tudtad, hogy nemzedéked lábnyomát nem őrzi meg az idő, mint az ősemberét, mégis ugyanabban az úttörésekben botlunk meg mi, utódok is. A mi útjaink is olyan ráncosak, táskás szeműek, mint az elődjeinké. Itt még a nyári tücskök is kialvatlanok, csak álmodoznak a Stradivari hegedűről, sosem lesz nekik. Ám az ősz könyörtelenül kilakoltatja őket, mert már nem tudják fizetni a lakbért. Vajon mikor találják fel a bánat után fizetett súlyadót? Amikor már mérni tudják?
Nagyapa nem válaszol, néha egy -egy bárányfelhő mögül kikukucskál, de nem sok szépet lát. Körforgalmak épülnek, s a bolyongó lelkek saját árnyékuk után erednek. Ha nagyon-nagyon kitartóak , talán marad utánuk egy maguk készítette szék, egy ráspoly, egy pár cipőfűző. A szék talán leültet a vendégváró Isten közelében, a ráspoly lefarigcsálja ősarcunk megkövesedett könnyét, s a cipőfűzőt a felkelő és járó Lázár nyugodtan és lassan befűzi…
Author: Tajti József Zoltán
Tajti József Zoltán vagyok, 1966-ban születtem Zircen, Balatonedericsen élek. Budapesten az ELTE TFK-n diplomáztam 1994-ben. Általános iskolai magyar-történelem szakos tanár vagyok, Révfülöpön tanítok. Kb. egy éve kezdtem rendszeresebben írni, korábban iskolai lapokat szerkesztettem, a sümegi Marcal-parti újságban jelentek meg közéleti írásaim, 2000-ben az 1956-os Műegyetem Alapítvány Az utolsó lövés című válogatásában jelent meg Őszi kokárda című novellám. Utóbbi időkben verseket is írok, de inkább prózai irányultságú vagyok.