Vagyunk mi, vagyunk
férfiak, legények,
szívünkből nőnek ki
jegenyés remények.
Dobol az ujjunk,
dobol a lábunk,
hajnaltól hajnalig
táncolni vágyunk.
Szűrömet felvettem,
szerelmemhez mennék,
ha befogadna engem,
én újjászületnék…
Készültem babámhoz
lánykérőbe menni,
ki gondolta volna,
frontra fognak vinni…
Keresztúti háznak
kapuja nem nyílik,
marcona katonák
galléromat tépik.
Szerelmes szívembe
martalócok martak,
letépték a szűröm
furgonba tuszkoltak.
Szűrömet elhagytam,
babám majd felveszi,
ha akarja maholnap
keresztemre teszi.
Megyünk napba nézni,
s vakulni keletre,
tündérarcot hagyni
mögöttünk örökre.
Csonkított lelkeket
drónokkal bombáznak,
jégcsapkönnyű álmok
vérpatakban áznak.
Csonkított lélekkel
végzem be életem,
magamnak szépet
miért is képzeltem?
Levelet írni még
szeretnék, de szólnak:
ne búcsúzz babádtól,
halott leszel holnap.
Könnyszárító földön
fakul a hold fénye.
Ha szülőföldje börtön:
minek lett reménye?
Élet az étlapján
nem is volt kínálva,
idegennek nőtt fel
hazából kizárva.
Author: Tajti József Zoltán
Tajti József Zoltán vagyok, 1966-ban születtem Zircen, Balatonedericsen élek. Budapesten az ELTE TFK-n diplomáztam 1994-ben. Általános iskolai magyar-történelem szakos tanár vagyok, Révfülöpön tanítok. Kb. egy éve kezdtem rendszeresebben írni, korábban iskolai lapokat szerkesztettem, a sümegi Marcal-parti újságban jelentek meg közéleti írásaim, 2000-ben az 1956-os Műegyetem Alapítvány Az utolsó lövés című válogatásában jelent meg Őszi kokárda című novellám. Utóbbi időkben verseket is írok, de inkább prózai irányultságú vagyok.
