három jel…

illusztráció: Fájl:Albrecht Dürer – Adam and Eve – WGA7290.jpg – Wikipédia

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Ez az írás lényegében egy belső monológ, lírai vallomás, amely az emberi teremtés-kép, a vágy és a feszültség témáit boncolgatja. A szöveg egyszerre beszél a lélek teremtő aktusáról, és egy testi teremtő aktusról, a kettőt összecsúsztatva. A „három jel” cím metaforikus: nem konkrét fizikai jelekre utal, hanem olyan belső intimitásokra – érzelmekre, megérzésekre, amelyek irányt mutatnak az emberi létezésben, különösen a teremtés és a kapcsolat dinamikájában.

A szöveg olyan lírai térben szólal meg, ahol a teremtés mítosza és a férfiúi vágy testi-lelki feszültsége egyetlen ívben simul egymásra. A beszélő mintha egyszerre lenne mitikus teremtő és nagyon is hús-vér férfi: az „Embert teremtő érzék” így nem pusztán metaforikus képe egy lelki vonzalomnak, hanem a nemzés, a férfi alkotó-erő és a testi vágy szublimált megnevezése is. Az erotikus energia a szöveg mélyárama: nem látványos, nem nyers, de mindent átjár. Így a gyötrő „láz” a vágy önfegyelmező feszültsége; az, ahogyan a férfi egyszerre akar birtokolni és birtokolva lenni, egyesülni és megteremteni.

A női alak ebben a vonzáskörben fénylő, mégis sérülékeny: „félénken” és „szembehunyva” nyitja meg „a vágy kehely-kapuját”, amely egyszerre jelképezi testének szent, befogadó terét és benső lényének intimitását. A kép erotikája nem leleplező, hanem rejtett: az odaadás és a bizalom lassú kinyílása. A „meleg otthon”, ahová a férfi belépni készül, a női test és a női lélek egyszerre, számára a testi közeledés a lelki beteljesülés útja, a lelki ráhangoltság a testi egyesülés feltétele.

A két szereplő közti feszültség finoman épül: a „lomha harc” nem külső küzdelem, hanem az a hullámzó, szinte rituális közelítés, amelyben a vágy, a tisztelet és a bizonytalanság egymást váltják. A férfi teremteni vágyó gesztusa itt valójában kettős: szeretne „embert teremteni” — vagyis szeretkezni úgy, hogy abból új élet és új minőség szülessen, de ugyanennyire szeretne „megszületni” a nő elfogadásában is. A szerelmi aktus így létrehozás: a férfi önmagát is újraformálná általa.

Ebbe az érzéki és lelki sűrűségbe illeszkednek be a Madách-idézetek, amelyek nem díszletek, hanem értelmező kapuk. Az „E nő tiéd!” kijelentés az Ember tragédiája biblikus dimenzióját idézi fel: azt az ősi pillanatot, ahol férfi és nő először találkozik, és a testiség nem választódik szét a sors- és lélekkapcsolattól.

De a záró, markáns, mégis „zárójeles” kérdés: „s te övé?” berántja a szöveget a legmélyebb emberi bizonytalanságba: a birtoklás mindig kétirányú-e, vagy lehet, hogy csak az egyik fél felől létezik?

A Madách-idézet másik rétege, a gondolat elsőbbsége az anyag előtt azt hangsúlyozza, hogy a testi egyesülést megelőzi a képzelet, a gondolat, a vágy szellemi születése; minden aktus előbb lélekben teremtődik meg, s csak utána perfektuálódik „anyaggá”.

A szöveg ezért különösen izgalmas: a vallomásosság, a mitikus felhangok, a metaforák mögött működő energiák és az erotikus szimbolika nem versengenek egymással, hanem rétegenként, egymás mellett egymást erősítik. A lírai férfi-én nem egyszerű vonzalmat, hanem egy ősi, teremtő, életadó energiát él át; a vágy nem pusztán testi, hanem kozmikus gesztus is. A nő nem pusztán szeretett lény, a vágy tárgya, hanem teremtéshely, beavató kapu: a férfi nemcsak hozzá, hanem általa önmagához is közelebb kerül.

Az írás így válik egyszerre érzékivé, spirituálissá és mitikussá: a test és a lélek ugyanannak a teremtő aktusnak két árama, melyek ebben a néhány sorban tökéletesen összeolvadnak.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...