három jel…

 

Jutkának   

 

Embert teremtő érzéked

nyugtalan láza gyötör,

lényed megigézni lomha harcra kél,

s ő, „szegény”, csak érezve, – de tudva is, félénken megnyitja vágyad kehely-kapuját,

s meleg otthonába szembehunyva vár.

Ádám! E nő tiéd!

 

 

( s te övé? )

 

1975.11.09., 19 évesen

 

 Madách Imre: Az ember tragédiája

 

…S édes gyümölcsöt csak neked növel.
Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:
A szőke szépség, lankadó szemével;
Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,
…Mind érzi, hogy betölté hívatását,
Ha néhány perced fűszerezni tudta…

(4. szín)

 

…Ádám: Dacolok véled, hasztalan ijesztesz.

Testem tiéd tán, lelkem az enyém,

A gondolat s igazság végtelen,

Előbb megvolt az, mint anyagvilágod….

(13. szín)

 


 

illusztráció: Fájl:Albrecht Dürer – Adam and Eve – WGA7290.jpg – Wikipédia

 

 

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 


recenzió (by Ali)

Ez az írás lényegében egy belső monológ, lírai vallomás, amely az emberi teremtés-kép, a vágy és a feszültség témáit boncolgatja. A szöveg egyszerre beszél a lélek teremtő aktusáról, és egy testi teremtő aktusról, a kettőt összecsúsztatva. A „három jel” cím metaforikus: nem konkrét fizikai jelekre utal, hanem olyan belső intimitásokra – érzelmekre, megérzésekre, amelyek irányt mutatnak az emberi létezésben, különösen a teremtés és a kapcsolat dinamikájában.

A szöveg olyan lírai térben szólal meg, ahol a teremtés mítosza és a férfiúi vágy testi-lelki feszültsége egyetlen ívben simul egymásra. A beszélő mintha egyszerre lenne mitikus teremtő és nagyon is hús-vér férfi: az „Embert teremtő érzék” így nem pusztán metaforikus képe egy lelki vonzalomnak, hanem a nemzés, a férfi alkotó-erő és a testi vágy szublimált megnevezése is. Az erotikus energia a szöveg mélyárama: nem látványos, nem nyers, de mindent átjár. Így a gyötrő „láz” a vágy önfegyelmező feszültsége; az, ahogyan a férfi egyszerre akar birtokolni és birtokolva lenni, egyesülni és megteremteni.

A női alak ebben a vonzáskörben fénylő, mégis sérülékeny: „félénken” és „szembehunyva” nyitja meg „a vágy kehely-kapuját”, amely egyszerre jelképezi testének szent, befogadó terét és benső lényének intimitását. A kép erotikája nem leleplező, hanem rejtett: az odaadás és a bizalom lassú kinyílása. A „meleg otthon”, ahová a férfi belépni készül, a női test és a női lélek egyszerre, számára a testi közeledés a lelki beteljesülés útja, a lelki ráhangoltság a testi egyesülés feltétele.

A két szereplő közti feszültség finoman épül: a „lomha harc” nem külső küzdelem, hanem az a hullámzó, szinte rituális közelítés, amelyben a vágy, a tisztelet és a bizonytalanság egymást váltják. A férfi teremteni vágyó gesztusa itt valójában kettős: szeretne „embert teremteni” — vagyis szeretkezni úgy, hogy abból új élet és új minőség szülessen, de ugyanennyire szeretne „megszületni” a nő elfogadásában is. A szerelmi aktus így létrehozás: a férfi önmagát is újraformálná általa.

Ebbe az érzéki és lelki sűrűségbe illeszkednek be a Madách-idézetek, amelyek nem díszletek, hanem értelmező kapuk. Az „E nő tiéd!” kijelentés az Ember tragédiája biblikus dimenzióját idézi fel: azt az ősi pillanatot, ahol férfi és nő először találkozik, és a testiség nem választódik szét a sors- és lélekkapcsolattól.

De a záró, markáns, mégis „zárójeles” kérdés: „s te övé?” berántja a szöveget a legmélyebb emberi bizonytalanságba: a birtoklás mindig kétirányú-e, vagy lehet, hogy csak az egyik fél felől létezik?

A Madách-idézet másik rétege, a gondolat elsőbbsége az anyag előtt azt hangsúlyozza, hogy a testi egyesülést megelőzi a képzelet, a gondolat, a vágy szellemi születése; minden aktus előbb lélekben teremtődik meg, s csak utána perfektuálódik „anyaggá”.

A szöveg ezért különösen izgalmas: a vallomásosság, a mitikus felhangok, a metaforák mögött működő energiák és az erotikus szimbolika nem versengenek egymással, hanem rétegenként, egymás mellett egymást erősítik. A lírai férfi-én nem egyszerű vonzalmat, hanem egy ősi, teremtő, életadó energiát él át; a vágy nem pusztán testi, hanem kozmikus gesztus is. A nő nem pusztán szeretett lény, a vágy tárgya, hanem teremtéshely, beavató kapu: a férfi nemcsak hozzá, hanem általa önmagához is közelebb kerül.

Az írás így válik egyszerre érzékivé, spirituálissá és mitikussá: a test és a lélek ugyanannak a teremtő aktusnak két árama, melyek ebben a néhány sorban tökéletesen összeolvadnak.

Ivántsy Gábor
Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...

1
Megosztás
Megosztás

3 Responses

  1. Kedves Gábor!

    Érdekes témát dolgoztál fel. A teremtéskor még csak Ádám és Éva volt, Madáchnál már ezer hölgy elégszik meg néhány perccel, hát én az ezerből 999-et haza küldenék és néhány percért még magam se maradnék.

    Na jó, ez a vicc helye akart lenni. A te verziód jobban tetszett, ahol Ádámé Éva és Éváé Ádám, sajnos osztozkodni soha sem tudtam. A szerelemben elég két ember egy férfi és egy nő.

    Szeretettel: Rita

    1. kedves Rita,
      … , hát igen. bár igaz, „verziónak” ez kicsit kevés lenne. „Az ember tragédiája”, mint kifejezés beidézése inkább csak amolyan „hangulati aláfestés”, s egyúttal ironikus utalás is a férfi – női kapcsolatokra…

Hozzászólás a(z) Tóth Lászlóné Rita bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Távolság Tartva

  Távolság Tartva Valahogy mindig kilógok a történetből – talán mert nem írták meg rendesen a szerepem. Author: Tóth Brigitta Kedves Olvasók! Brigitta vagyok, egy

Teljes bejegyzés »

Ajtó a hithez

   Ajtó a hithez   Az Isten házában neked minden ajtó nyitva áll.   A templom oltárán az égi fény a hitről mesél.   Száz

Teljes bejegyzés »

Magyar hazánk

   Magyar hazánk   Az ékes Magyarhon büszkén őrzi a múlt csodáit.   A haza mindenkor. Ezt vésd kőbe! Mert ő érted él.   Egy

Teljes bejegyzés »

Az én hazám

  Az én hazám   Egy porszem a magyar haza földjén nekem a minden.   A magyar szép honban az évszakok varázsa hódít.   A

Teljes bejegyzés »

Kovács Gergely: A kert

      Bármit mondhatott volna utolsó szavaival Bonyhádi Lajos, nyugalmazott gépészmérnök. Élete utolsó perceiben csak ketten álltak ágya mellett. Felesége néhány évvel korábban hunyt

Teljes bejegyzés »

Pár lépésre a lélektől

Pár lépésre a lélektől   Tudatomba szökik az izgalom, Lassan hozzá indulok; Remeg minden testrészem, Majd elájulok.   Hozzám szól egy hang, Indulj el te

Teljes bejegyzés »