Hová lettek a régi csipkék? Hová a hímzett terítők, a vékony cérnákkal és finom ujjakkal készült virágmotívummal és indákkal telefuttatott terítők, asztalok díszei, krendecek ékesítői, falakat színesítő falvédők? Hová a könnyű kézzel kötött pulóverek, sapkák, a kézzel hurkolt színes fonalakból alkotott sálak, kardigánok. És hova tűntek a horgolt holmik, harmatfinom vállkendők, áttört mintás mellények. És készítőik, akik mintákat álmodtak, s körbehurkolták horgolótűikkel az estéket? Hová tűntek?
Az általánosban egy osztálytársam nagymamája különleges, azsúros mintákból varázslatos mellénycsodákat készített, fodros szélekkel, egymásba forduló lágy geometriai alakzatokkal, kerek virágszirmokkal. Leheletfinom puha fonalból, szinte megszólaltak a mellényei. Mindegyikünk olyat szeretett volna magának, amilyet Ildinek, az unokájának kötött. El is mentünk hozzá egy alkalommal, lemért bennünket, és néhány hét leforgása alatt ott feszítettünk a különlegesebbnél különlegesebb, egyedi kézimunkákban, melyeket az tett lenyűgözővé, hogy egyéniségünkhöz, személyiségünkhöz igazította a mintát, a fonal színét és vastagságát. Színpompás bohóságot kapott a kerekdeden mosolygó Zsuzsi, acélszürkét a mindig komoly, hosszú mondatokban beszélő Magdi, a szemem színéhez illő kékkel lepett meg engem, és addig hordtam, amíg ki nem nőttem. Akkor sem váltam meg tőle, talán még mindig ott lapul a szekrény legfelső polcán és az emlékeimben. A gimiben magunk is kötöttünk az órák közben, titokban a pad takarásában. Bő két hét alatt elkészült egy mellény, további két hét alatt a pulóver, attól függően, milyen bonyolult mintán dolgoztunk.
Nemrég azonban, váratlanul előkerült egy kézimunkázó asszony, pontosan olyan, amilyen az Ildi nagymamája volt. Ez az asszony maga is nagymama és az unokáinak horgol mesés figurákat, tűzokádó sárkányt, fehér fülű tapsifülest, horgolt angyalt, illanó pillangót, virágbabát. Történetesen a hóvirágbabát a lányom kapta ajándékba tőle. Egymásba forduló hurkok alkotják zöld testét, kezét és lábát, rózsaszín arcocskáján két oldalt üde friss petty, vidám szemmel mosolyog a világra, fején szirmokat idéző hófehér korona libben. Nagy becsben tartja a lányom a kézimunkát, a manapság oly ritkaság számba menő, egyedi készítésű alkotást. Érzi ezt a kislány anélkül, hogy értené, miért drágább és értékesebb az egyszeri, megismételhetetlen kézműves alkotás, melybe belehurkolta az alkotó minden szeretetét, tudását, kreativitását, rááldozva türelmét, figyelmét, idejét. Mennyivel másabb egy ilyen mű, mint a manapság oly divatos tömeggyártással készült, egyforma tucattermék. Mennyivel melegebb, finomabb, élőbb, emberibb, emberközelibb és szerethetőbb. Benne van a „mester” minden tudása és hibája, botlása és tanulása.
Ahogy átsüt ezen a babán a nap, az áradó jókedv, a nagymamaság gondoskodása, nincs félelem, a szomorúság messze űzetik, a rosszkedv elpárolog, az aggodalom elillan. Nincs jelen semmi rossz, amikor Virágbaba a kezünkbe kerül. Ilyenkor hosszú percekig állok, kezemben a babával, nézem a bonyolult mintát, ezt a remekművet, amire ő, Katalin, azt mondja, ez az első munkája, tévénézés helyett találta ki magának a hosszú téli estékre. És nem is ezt akarta hozni, hanem a tüzet okádó sárkányt, mert ez a legelső darab kicsit suta, de a sárkányt az unokája magának követelte. Milyen lehet az a sárkány, ha ez az első darab ilyen tökéletesre sikeredett. Nézem Virágbabát és Katalinra gondolok, hogy a számtalan hurok és kacskaringó és pálcika között ott legbelül született szeretetét áthurkolta a babába és elhozta nekünk.
Author: Kökény Panka
Az írás olyan, mint az emlékezés, írok és hagyom, hogy utazzanak ez emlékek a papíron.

