A Kunság szívében, ahol a szél nemcsak fúj, hanem mesél is, állt egy öreg vályogház. Vastag falai úgy tartották a meleget, mintha maguk is emlékeznének minden régi télre. Bent Mama kavargatta a teát, a cserépkályhában ropogott a tűz, és a szoba illata tele volt száradó almával, fahéjjal és nyugalommal.
Odakint a táj szürkés volt, mintha az ég is elfelejtette volna a színeket. A föld deres volt, fagyott és nyikorgott minden lépés alatt. A köd úgy borult a tájra, mint egy vastag takaró, elrejtve a szénabálákat, amelyek csak halványan derengették át a reggelt.
A tyúkok összebújtak az ólban, tollukat felborzolták, mintha így tudnák becsapni a hideget. A kecske, akit mindenki csak Ugrinak hívott, nem hagyta magát: pattogott ide-oda, mintha a mozgás melegítené. A karámban Zsuzsu, a kedvenc tehén, komótosan rágcsált, miközben figyelte, ahogy az egerek cikáznak a széna alatt. Nem zavarta őket – tudta, hogy nekik is hideg van. A legnagyobb izgalom azonban a diófa körül gyűlt. Ott állt a tanya közepén, hatalmasan, kopaszon, mint egy óriás, aki elfelejtett felöltözni. Samu, Dani és Norbi – Mama unokái – épp azon tanakodtak, hogyan lehetne felmászni rá. Mert a diófa nemcsak fa volt, hanem kaland, titok, és most: mentőakció helyszíne.
Foltoska, a cicus, valahogy feljutott az egyik magas ágra. Ott kuporgott, bundáját felborzolva a hidegtől, szemében a kérdés: „Most hogyan tovább?”.
Samu először csak nézte, aztán határozottan megszólalt:
– Hozom a létrát! A múltkor is azzal szedtük le a papírsárkányt!
Dani a telefonját nézegette, komolyan bólogatva:
– Szerintem hívjuk a tűzoltókat. Ők profik. Van létrájuk, meg sisakjuk is. És lehet, hogy bekapcsolják a szirénát!
Norbi viszont már a kabátját gombolta, és nagyot sóhajtott:
– Minek létra, minek tűzoltó? Üljünk egymás nyakába! Én alul, Samu középen, Dani felül. Mint egy embertorony!
Samu felnevetett:
– Te vagy a legnehezebb, Norbi! Ha te vagy alul, mi ketten meg fent hintázunk, mint a szalonna a kampón!
Dani hozzátette:
– Ha te vagy alul, Norbi, mi ketten fent úgy billegünk, mint a tyúk a jégen!
Dani tárcsázni akarta a tűzoltókat, de Mama az ablakból kopogott az üvegen, és mutatta: „Ne hívjátok, van létra!” De Norbi már térdelve próbálta Samut a nyakába emelni, miközben Dani a létrával jót állt magáért, és Foltoska fentről nyávogott, mint egy türelmetlen karmester.
Samu nagy lendülettel felmászott Norbi hátára, nyakára, de abban a pillanatban a sapkája leugrott róla, mintha azt mondaná: „Én ezt nem vállalom!”
– Hééé! A sapkám! – kiáltotta Samu, de már késő volt.
Norbi megbillent, Samu megpróbált kapaszkodni, de csak Norbi fülét találta el, és a következő pillanatban már ketten zuhantak arccal előre a hatalmas hóba — mint két félresikerült hóangyal, akik inkább hópalacsinták lettek. Foltoska fentről lenézett, bundája felborzolva és egy halk „mrrr?”-t hallatott, mintha azt kérdezné: „Most akkor ki ment meg kit? Ezek tényleg engem akarnak megmenteni? Vagy inkább egymást szórakoztatják?”
Végül Mama kilépett, kezében a létra, másikban egy pokróc, és csak annyit mondott:
– Inkább egy zserbóval csalogassátok le. Foltoska mindig megőrül a dióért.
A gyerekek összenéztek. Dani már kézbe is vette a sütit, Norbi tartotta a létrát, Samu pedig halkan hívogatta:
– Gyere, Foltoska, itt a zserbó! Meleg, puha, és diós! Mint a Mama ölelése!
Foltoska megmozdult. Egy mancs, aztán még egy. Lassan, óvatosan, de a finomság illata győzött. Amikor leért, Norbi egy pokrócba bugyolálta, Samu a sapkáját kereste, Dani pedig sietve rohant a konyhába, hogy körül nézzen a sütik között.
Mama közben elővett egy tál mézes krémest is, és letette az asztalra. A gyerekek szeme felcsillant, mintha a tél nem is hideg lenne, hanem egy cukrászda, aminek a neve: Jutka mami cukija.
– Ha még egyszer felmászik Foltoska a fára, akkor megint zserbóval csalogatjuk le – mondta Dani, miközben már nyúlt is egy szeletért, „tesztelési célból”.
– Vagy építünk neki egy liftet! – javasolta Norbi. – Szénabála-alapon, kecskehajtással.
– Vagy megtanítjuk repülni – nevetett Samu. – De csak ha kap hozzá bukósisakot.
Foltoska közben a kályha mellett nyújtózott, mintha hallaná a terveket, és fontolóra venné a repülést — de csak ha a bukósisak puha, a tea fahéjas és van süti.
Mama csendben figyelte őket, kezében a bögréje, mintha mindig erre az érzésre várt volna.
Odakint a köd elnyelte a tájat, mint egy álmos óriás, aki ráfeküdt a világra. A fák dermedten álltak, ágaik csupaszon nyúltak az ég felé, mintha elfelejtették volna, milyen volt lombosan álmodni. A szél időnként végig suhant a karámon, megborzolta Zsuzsu bundáját, megkergette a levegőt a szénabálák körül, majd eltűnt a diófa mögött, ahol már nem volt dolga.
Bent a vályogházban a kályha pattogott, a sütemények illata betöltötte a levegőt, és a gyerekek hangja úgy kavargott, mint a fahéj a teában. A cicus elnyújtózva szuszogott, a zserbó morzsái pedig lassan elfoglalták a terítőt. Mama csendben figyelte őket, a teáját kortyolgatva, miközben a kályha melege úgy terült szét, mint a szeretet ölelése. Odakint a tél csak fújt tovább, de bent már minden más volt: meleg, illatos és tele élettel.
Author: Pintér Tünde
Művészeti grafikus vagyok, aki fest, rajzol, mesél – és mindezt szenvedéllyel teszi. Gyerekkorom óta írok verseket, meséket, történeteket, az alkotás számomra belső szükséglet, egyfajta lélegzés. A szavak és a képek nálam kéz a kézben járnak: grafikáim gyakran mesélnek, történeteim pedig képeket festenek az olvasó lelkében. Szeretem a nyugtató, lélekemelő meséket, és különösen közel állnak hozzám József Attila és Ady Endre versei – mélységük, zeneiségük és emberközeliségük inspirál. Rajongok Sissi királynőért, naplójáért és verseiért is – érzékenysége és szabadságvágya sok szempontból rokonságot ébreszt bennem. Készítettem egy afrikai mesekönyvet, amelyhez saját illusztrációkat és egy színezőkönyvet is terveztem, illetve könyvjelzőket és naptárat is – célom, hogy ez a mű eljusson gyerekekhez, fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt. Hiszem, hogy a mese nem korhoz kötött, hanem szívhez. Grafikáimat kiállításokon is bemutatom, szívesen rajzolok városokat, gyerekrajz-hatású kompozíciókat, természet ihlette motívumokat. Novelláimat és verseimet több pályázatra is beküldtem már és örömmel tapasztalom, hogy egyre több helyen nyitottak az eredeti, személyes hangra. Alkotóként arra törekszem, hogy történeteimmel, képeimmel és verseimmel minden olvasót megszólítsak – gyerekeket, ifjakat, felnőtteket. Nem szeretném, ha csak néhány emberhez jutna el, hanem azt, hogy mindenki találjon benne valamit, ami megérinti. Örömmel csatlakozom az Irodalmi Rádió alkotói közösségéhez, hogy megosszam műveimet és inspirálódjak mások munkáiból. Számomra...
