KÉTBEKEZDÉSŰ, BALMENETES SVÉDCSAVAR, KÉT ANYÁVAL, KÉT ALÁTÉTTEL ÉS EGY INTERMEZZÓVAL.

 — Bergman tiszteletes, az Ön férje,

egy nagy tudós — mondta Ingrid anyja,

Bergmanné, Bergmannénak, Ingmar anyjának.

 — Nagyszerű volt tegnap az igehirdetés,

és az istentisztelet, bár azt a predesztinációt,

hiába magyarázta,

az ember bizony nehezen érti meg.

 

Ingrid a homokozó peremén állt.

Fél lábon egyensúlyozott, akár a gólya,

s oly régen csodálta már így Ingmárt,

hogy egy kicsit unatkozott,

mert Ingmar, aki épp

egy hatalmas homokvárat épített,

azt mondta, hogy a homokozóba

másnak belépni sem lehet,

mert neki kell most az összes homok,

és hogy ez a homokvár lesz

a világon a legnagyobb,

s örökkön-örökké állni fog.

 

Bergmanné — Ingmar anyja — azt mesélte

Bergmannénak, hogy a halpiacon Hallströmné,

a megszokott kofája,

árulja a világon a legjobb füstölt lazacot,

mellesleg a füstölt heringje se rossz,

s viszonylag nem is drága,

s Bergman tiszteletes úr, a férje,

vacsorára nem eszik mást,

mindig csak füstölt lazacot,

mert ez a kedvenc étele.

— Egyébként nem válogatós, bármit főzhetek,

bármit megeszik, kivéve a lencsét.

Valami rossz gyermekkori emlék,

de ha meglátja, rögtön hányni kezd.

 

Ingmar egy kicsit zavarban volt,

mert míg látszólag bőszen homokolt,

mélyen leguggolva, akarva, akaratlan,

Ingrid hosszú, harisnyás lábaira sandított, 

s bandzsítva, imbolygó, finom,

kis bokáit leste nagy titokban.

Ingrid pedig csak illegett, és billegett,

meg pillogott.

 

 — Nálunk válóok a sárgarépafőzelék — vágott

Bergmanné szavába, Bergmanné, Ingrid anyja

— a férjem, Henrik Bergman,

mindig ezzel fenyeget, persze csak viccel.

Hiszen ismeri Henriket, a férjemet,

milyen kövér, behemót ember.

Mindig mosolyog, igazi mókamester.

Nekem még csak udvarolt,

de folyton egy nótát dalolt,

fogalmam sincs, hogy honnan szedte

— és alt hangon, fennhangon elénekelte svédül:

 

„Ki az urát nem szereti,

Sárgarépát főzzön neki.”

 

— majd kinyitott egy hatalmas kék esernyőt,

mondván, hogy rögtön esni fog,

pedig sütött a nap, egyetlen felhő se volt

Göteborg felett, sőt egész Svédország felett,

de még Dánia felett se, csupán messze,

Leningrád, azaz Szentpétervár felett,

meg még messzebb, Reykjavík felett

terelgetett a szél néhány kósza bárányfelleget.

Ezt mutatták a műholdfelvételek.

 

 — Már Einstein is megmondta valahol,

valamikor, valakinek, hogy

jobb egy optimista együgyű, mint egy

pesszimista, akinek mindig igaza van.

 — morogta Ingmar maga elé a homokba

mérgesen, de halkan,

hogy csak Ingrid hallja meg.

 

Ingrid lábat váltott, és selypegett:

 — Ingmar! Én ezt nem értem. Hisz ez

fából vaskarika. Hiszen Einsteinnek se volt

mindig, mindenben, mindenhol igaza.

 

A költő itt most bajban van.

Fejet vakar, állat vakar.

Tanácstalan a folytatás tekintetében. 

Kínjában félrenéz, zavartan fütyörész,

és addig túrja üstökét,

azazhogy üstökének hűlt helyét,

lévén kopasz szegény, míg valami bekattan,

pajzán versikét rögtönöz Heine-i modorban:

 

Ha játszanak a gyerekek,

Próbálgatják a szerepet.

 

Ingmar olyan tapintatos,

Mert még tapasztalatlan,

Ingridnél is épp ez az ok,

Amiért tapintatlan.

 

De felnőnek a gyerekek,

És változnak a szerepek,

 

Nem tapintatos Ingmar,

Telve tapasztalattal,

És nem tapintatlan immár,

Ingrid sem Ingmar által.

 

Jaj gyerekek… Jaj gyerekek…

Csak szerepek, csak szerepek.

 

 — Azért írnak a világon mindenfelé kilószámra

svéd gyermekverseket, mert a svéd gyerek,

a világon a legokosabb gyerek — mondta

valamelyik Bergmanné,

valamelyik Bergmannénak, miközben ültek

a hatalmas kék esernyő alatt a padon,

rátartian, két büszke svéd anya,

s nézték, hogy játszik a két svéd gyerek,

nézték Ingmart, és nézték Ingridet.

 

Ingmar Bergman meg azon morfondírozott:

 — Az hogy lehet, hogy felnőve,

olyan buta lesz a sok svéd okos gyerek,

és épített a várhoz a homokból

egy felvonhatatlan felvonóhidat.

 

Ingrid Bergman megcserélte a gólyalábait,

már zsibbadtak egy kicsit.

 — Te Ingmar, az nem lehet, hogy talán

épp ezért nem írnak a világon máshol,

sehol svéd felnőtt verseket?.

 

Ingmar arra gondolt, hogyha ő is felnő,

akkor erről csinál majd hosszú filmeket,

s hogy elkápráztassa Ingridet,

megkérdezte tőle lappul:

— Ingrid, tudod-e, hogy a nyúl,

legjobban hol lapul?

 

Ingrid vette a lapot,

pedig csak egy kis szőke volt,

s rávágta ő is lappul:

 — A nyúl legjobban az úthenger alatt lapul –

nevetve a levegőbe lendült, s páros lábbal

a homokvár közepében landolt.

 

Ez hi-he-tet-len — üvöltötte

toporzékolva Ingmar — Most oda van

a világon a legnagyobb homokvár —

a homokot rúgni kezdte.

Ingrid meg segített neki, és nevetett,

és nevetett.

 

Ekkor az eső hirtelen zuhogni kezdett,

pedig sütött a nap,

egyetlen felhő se volt egész Svédország felett.

 

Bergmanné meg halkan megjegyezte:

 — Látja Bergmanné, a kapanyél is elsül,

ha Isten úgy akarja.