December közepe volt. A Széll Kálmán téri csobogó még a nyár hangulatát idézte. Játékos szökőkútjaiból a kósza szél vízpermettel szórta meg a körötte sétáló fiatal párokat, miközben a puffadt, szürke galambok a tócsák közelébe tipegtek szomjukat oltani, majd tétován tovarebbentek, amikor a lány megérkezett.
Az időt jelző nagy óra este hetet mutatott. A kopasz fákon üldögélő verébcsapat kíváncsian figyelte a lányt, ahogy a táskáját kinyitva leült a padra, és szemtelenül melléje telepedtek.
A táskából egy telefon került elő. A lány néha felpillantott az órára és egyre feszültebben nyomogatta a gombokat, míg végre a túlsó oldalon valaki felvette a készüléket és beleszólt.
– Már elmúlt hét, de semmi baj, megvárlak! – mondta a lány kedvesen.
A másik hang válaszolhatott valamit, mert a lány kérlelni kezdte.
– Gyere! Légyszíves! Megbeszéltük, hogy ma csak mi ketten leszünk, tudod!
Csend. A lány felállt. A szemetes felé sétált és egyre szomorúbb lett az arca. Cipője orrával egyre csak túrta a korhadt faleveleket és próbált rendet tenni közöttük. A sárgákat egymás mellé húzta, a bordókat távolabb tolta, de már nem látta jól őket. Megtörölte a szemeit és elfordult, hogy a megállóból nézelődő emberek ne lássák az arcát.
A verebek megunták a várakozást és hangosan csivitelve elvonultak a metróból kiáradó meleg felé. Pár perc múlva már a galambokkal együtt, mindentudóan bólogatva figyelték a járókelőket, végül elrepültek a Széna tér irányába, az örökzöld bokrok felé. Nem érdekelte őket az emberek sorsa. Csak a kenyérmorzsás nénit keresték, aki estefelé mindig megjelent és egy kopott, zörgős nejlonszatyorból eléjük szórta a magányos vacsorájából megmaradt száraz kenyere darabkáit.
A mozgólépcsőtől egy csinos, gyorsléptű nő érkezett a megálló közelébe. Összehúzta magán a kabátot, mielőtt a szél belebújt volna melegedni. Az elterülő hideg lassan, türelmesen felkúszott a villamosra váró emberek lábain. A 61-es a kijelző szerint már két percet késett.
Amikor a nő körülnézett, észrevette a lányt. Először csak a hátát látta, és a szürke kabátot, ahogy remegett. Azután a kezét, a telefont, végül az arcát. A lány lecsukott szemeiből folyt a könny.
Hirtelen fémes, nyikorgó hangok közeledtek és begördült a villamos. Hívogató, meleg fénye szétterült a szélfogó padjain. A várakozók gyorsan helyet kerestek és elterpeszkedtek az üléseken. Újságok, telefonok kerültek elő és már záródtak az ajtók.
A nő nem szállt fel. A lányt nézte, ahogy lehajtott fejjel zokogott. Egy pillanatra át akarta ölelni, de nem merte megérinteni. Odalépett hozzá, hogy megvigasztalja. Csak megállt mellette. A lány megérezte és felé fordult. Kezéből leengedte a telefont. Egyikük sem szólalt meg. A lány a nőre pillantott. Néhány másodpercig várt, majd lassan elindult a város felé.
A hátizsákos férfi a villamossal egyidőben érkezett a metró felől. Látta a nőt és a lányt. Látta az utolsó csendes percet. Elgondolkodott. Amikor megérkezett a hűvösvölgyi járat, az utolsó peron felé indult. Megértően a csinos nőre nézett, aki észrevette a figyelmet. Ő az első kocsiba lépett fel.
A hátsóban mindössze két szabad hely volt egymással szemben, egészen a szerelvény legvégén. A férfi oda ült le, arccal a menetirány felé.
A harmadik megállónál egy fiatal pár futott a villamos után és még éppen fel tudtak ugrani az ajtócsukódás előtt. A fiatalember a férfivel szemközti egyetlen üres székre telepedett le és rögtön szólt a párjának, hogy üljön mellé.
– Nem férünk el! – mondta a lány megbántódva.
– Akkor ülj az ölembe! – hívta a fiatalember és a kezét nyújtotta felé.
A lány sóhajtott, állt tovább, és az elsuhanó fákat nézte az ablakon át.
– Gyere már!
A lány nem válaszolt. Mintha összevesztek volna valamin. Egy apró dolgon, amitől elillant a varázs. Kellemetlen csend lett. A fiú néha megpróbált szólni, de a barátnője úgy tett, mintha nem figyelne rá. Nehezen tudta megtartani az egyensúlyát a zakatoló villamoson. Csinos, világoskék farmeros, hosszú hajú lány volt. És szomorú.
A barátja sötétbarna nadrágot, fekete pulóvert hordott. Jóképű, vidám embernek nézett ki, de most nem találta a szavakat. Mint két idegen. Úgy utaztak.
A férfi, aki a fiúval szemben ült, felpillantott a lányra. Ő pedig láthatóan továbbra is zavarban volt. Ekkor a férfi, mintha menni szeretne, felvette a hátizsákját és felegyenesedett.
– Nemsokára leszállok! – mondta a lánynak. Tessék nyugodtan leülni! – tette hozzá és az utolsó ajtónál megkapaszkodott a korlátban.
A lány leült a párjával szemben. Hamarosan egymás kezét fogták. Összebújtak, beszélgettek. Megint boldogok voltak.
Néhány megálló múlva az ifjú pár leszálláshoz készülődött. Amikor az ajtóhoz értek, csak a lány vette észre, hogy a hátizsákos férfi még a villamoson van. Megértette, és elpirult. Előre engedte a fiút és gyorsan közelhajolt a férfihoz.
– Köszönöm szépen! – mondta kedvesen és rámosolygott. A barátja nem vett észre semmit.
Az első kocsiban ülő csinos nő a végállomáson szállt le. Mielőtt elindult volna, hátrafordult és megnézte, hogy ott van-e még az ismeretlen utazó. A férfi felvette a hátizsákját és utána indult. Elhaladtak a sötét házak mellett, majd pár perc múlva mindketten befordultak az első csendes utcába. A templomtorony órája kilencet mutatott. Elültek a zajok. Néhány gépkocsi leparkolt a közelben. Az utcalámpák sárgás fényei álmosan bearanyozták a járdák széleit. Az egyik lakásban kinyitották az ablakokat és a kiszűrődő zene átkarolta az esti csendet.
Chopin darabokat játszottak valamelyik adón.
A két utazó léptei sietősen kopogtak a járdán. Kezdetben külön ütemben követték egymást, majd amikor a férfi szinte már a nő mellé ért, lépteik hangja összesimult. A nő csodálkozva nézett rá. Egy cseppet lassított, majd mint egy pár, egyszerre haladtak tovább. Ahogy a főúttól távolodtak, mindössze két fényfolt voltak csupán, akik szótlanul, együtt lépdeltek a föléjük hajló, kíváncsiskodó fák alatt, Hűvösvölgy hívogató békessége felé.
Bujdosó Miklós Gábor
Megjelent a „Keresztutak” című regényem. Szeretettel ajánlom!
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole