Ragyogó vasárnap délután volt. Ott ültek a kislánnyal a belváros szívében, szemben a Madách térrel, a kis jegyszedő bódé mellett. November utolsó napjainak egyike volt, és érezték minden porcikájukban, hamarosan beköszönt egy egészen új világ, a december. Ez a hónap az ünnepé, a mézeskalács kóstolásoké, a pislákoló gyertyafényé, a várakozásé, a színes fényözöné, az ünneplőt öltött utcáké, és a puha hótakaróé. Az adventi vásár szélesre tárta kapuit, szívükbe melegség és izgalom költözött. Egymás mellett ültek a padon, a kislánynak segített felhúzni a korcsolyáját. Először eligazgatta a puha meleg zoknit, majd a kilazította a cipőfűzőket, hogy könnyebben belecsúsztathassa a lábát. Ezután szorosra húzta a fűzőket, majd sálat kanyarított a kislány nyaka köré. Amint ezzel a művelettel végzett, nekilátott, hogy saját lábára is felhelyezze a sikló cipőket.
A szekrény aljáról húzta elő őket, a fehér bőr lábbeliket, alig használta azokat iskolás kora óta. Pedig azokban az időkben a testnevelés órákat és a hétvégéket egytől egyig a jégen töltötte. A szülők összefogtak, fellocsolták az iskola salakos focipályáját, elintézték, hogy a négy sarkára reflektor kerüljön, így tornaórákon, és iskola után négytől egészen este nyolcig csúszkálhattak a jégen az osztálytársaival. A szülők, köztük az apja jegyeket árult, a tornaterem melletti raktárban libazsíros kenyeret kentek lila hagymával a tetején és mellette hatalmas kondérban bugyborékolt a forró citromos tea.
Középiskolásként már a városligeti műjégpályára jártak telente, hosszú órákon át álltak a kanyargó sorban, míg bejutottak, vállukon az összekötött fűzőkkel átvetett korcsolyáikkal. Micsoda mámoros pillanatok voltak azok, ahogy a leléptek a lépcsőről, rá a gumiszőnyegre és egy precízen kiszámított mozdulattal rácsusszantak a jégre. Fejük felett a hatalmas hangszórókból az éppen aktuális sláger szólt, ők pedig kipirult arccal, fáradhatatlanul rótták a köröket, miközben a Vajdahunyadvár mesés reneszánsz ablakaiból irigykedve nézték őket a tündérek, és a gótikus tornyaiba zárt királylányok sóhajtoztak, bárcsak ők is együtt csúszhatnának velük a szikrázó fehér felületen.
Most ismét ott állt a tükörsima, szikrázóan fehér jégpálya mellett. Egy másik korban, egy másik énnel, egy másik életben, egy másik pályán, másokkal, de ugyanazzal a pár korcsolyával, kíváncsisággal, lelkesedéssel, izgatottsággal, lendülettel, az aktuális, vagy talán éppen ugyan azt az örökzöld karácsonyi slágert dúdolva. Könny szökött a szemébe, kibuggyant, végig futott az arcán le az álláig. Nem nyelte, nem tartotta vissza. Hagyta, hogy az emlékek, és a régi öröm előbukjon és szétáradjon benne, újra könnyed, energikus, élettel teli lánnyá változzék, ahogy lábának izmai megfeszülnek, ahogy uralja újra a testét, és tökéletes eleganciával siklik a sima felületen.
Mintha az ünnepi hangulatából a tér is ki akarta volna venni a részét, felöltötte csillogó, fényekkel telehintett ünneplőjét. Finoman szállingózni kezdett a hó, megannyi apró kristály tükrözte vissza az utca adventi fényeit. A pálya szélén integetett nekik a Mikulás, az angyalok a tér közepén felállított karácsonyfán mosolyogtak, a színes szaloncukrok mind azt kiabálták: „Vegyél le, egyél meg!”
A kislányhoz vissza kellett kanyarodnia, az óvatosan lépett a csúszós felületre, alig volt még rajta korcsolya. Tett néhány bizonytalan mozdulatot. Keze kapált, mint a szélmalom kereke, majd megindult egyenesen a palánk felé, mintha sosem akarna megállni. Csisszent-csosszant a palánkba kapaszkodva, aztán a második körre felbátorodott. Egyre hosszabban siklott, el-el engedve a pálya menti korlátot, kedve felderült, szeme ragyogott. Mellettük az angol turista lányok csetlettek-botlottak, rózsaszín kabátos karjukat egymásba fonták, úgy kacagtak. Látva a kislány felbátorodását, elengedte kezét és ő is megpróbált néhány koszorúzó lépést előhalászni az emlékeiből és az izmaiból, régi gyermekkorát megidézve. A kislány elismerően tapsikolt, a francia házaspár a pálya szélén, akiket korábban útba igazítottak, biztatóan bólogattak.
Körülöttük a fák violaszín csillogással álltak, fejük fölött a zene ütemére rózsaszínben ringatóztak az ünnepi lampionok, a pálya közepén mancsaikat emelgették a fényfüzérrel ékesített oroszlánszobrok. A karácsonyi slágert karjába kapta a könnyű szél és a háztetőkig emelte, onnan tovább dobta egészen a templomtoronyig, majd hagyta alászállni a korcsolyázókra. Kavarogtak, siklottak, pörögtek, forogtak alatta az emberek, olyan volt a Városháza Park, mint egy karnevál. Zsibongott az adventi vásár forgataga, a bejárat mellett frissen sült fűszeres kolbászt kínáltak kovászos uborkával, mellette fahéjas forralt bort aranyszínű narancskarikákkal, odébb vanília illatú kürtőskalácsot tört éhes kisfiának egy apuka. A hó meg egyre csak hullt, betemetve a rosszkedvű novembert és elhozva a hófehérbe csomagolt, mézeskalács illatú decembert. Ez a hónap ünnep. Mintha mindig harangoznának benne szegfűszeg illatú angyalok.
Author: Kökény Panka
Kökény Panka Hamvas Béla mondata jut eszembe: Van egy tárgya a figyelmének, és akkor azzal a tárggyal elkezd dolgozni. Így vagyok ezzel én is. Elém kerül egy tárgy, egy történet és elkezd élni bennem.
