Eltűnődtem, vajon mi a baj a világgal
Miért oly megvetendő, valaki hibákkal
Szűkölnek, s rettegve játszák az életet
S csak azt szólod, ezt te nem értheted
Hát legyen úgy, magam sorok közé vetem
S ha majd látom papíron száradó életem
Bosszúra éhes rímeim átgázolnak rajtam
Élni őket én hagytam, ölni őket én akartam
Mert egy leszakajtott színpompás virág
Szirmok közé zárt illatos haldokló világ
S ajándékként e halált a kezedbe adom
E hervadó virágban ám én is ott lakom
S ha majd az éj sötét fátyla tűzre lobban
Gyilkosa hajnal az éjnek, én csillag voltam
Tűnékeny álmokkal majd én is oda veszek
Néked én nem más, csak hazugság leszek
Author: Nagy Róbert
Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.
