Előhang
A levegőben sűrű szag ült, mintha a közelgő vihar porát sodorta volna be a városba. Az emberek a járdán gyorsabban lépkedtek a megszokottnál, pedig semmi sem történt még. Csak a levegő rezgett, a fények vibráltak, mintha a kövezet alatt láthatatlan gépek zakatoltak volna.
Ő is ott állt a megállóban. A kabátja alatt végigcsorgott a verejték. Napok óta kísérte az az érzés, hogy valami készül, valami közeleg, és ő ennek tudója. A cselekmény homályban kirajzolódó alakként formálódott előtte, ami szépen lassan tartalommal kezdett megtelítődni.
Gyerekkora óta hajlamos volt a látomásokra. A villanásokra, amelyek előbb érkeztek, mint az események. Nem tudta eldönteni, átok-e vagy áldás, de érezte, hogy ennek most különös súlya volt. A képek újra és újra visszatértek: emberek arcai, sikongatás, ablakok reccsenése, a fémtestek kongása. Ő pedig mindig a középpontban állt, hősként, aki fölemelkedik mások fölé, és visszaveri a támadást.
Ez a gondolat éltette. Egy ideje minden lépését átitatta az érzés, talán most jön el az ő ideje. Talán most kell bizonyítania, hogy több, mint egy a sok közül. Nem csupán utas, hanem választott ember, akit a sors emel ki a hétköznapok közül.
A villamos sínei tompán csillogtak a fényben. A távolban megmozdult valami: a kanyarban feltűnt a páncéltest, a súlyos fém, ami naponta hordta a város lakóit. Amit más akkor egy egyszerű közlekedési eszköznek látott, az neki most egy arénává változott, egy fémtestű szörnyeteggé, amelyben a tömegnek helye van, de csak kevesen maradnak talpon.
Felszállt. Az emberek körülölelték, kabátok, szatyrok, vállak surlódtak össze. Az ablakon túl a város szürke homlokzatai suhantak, mintha semmi különös nem történne. De a mellkasa alatt újra és újra belenyilallt az a bizonyosság: ma történni fog. Elkezdte érezni a gomolygó füst szagát.
A tenyerét ökölbe szorította. Újra elképzelte, ahogy megfeszíti a karját, ahogy kiáll, ahogy minden szem rá szegeződik, amikor eljön a pillanat. Fantáziájában könnyed mozdulat volt az egész, a hős születése, amelyet majd legendaként mesélnek tovább.
Még néhány megálló, és a villamos belseje csatatérré változik.
Vízió
A villamos monotonon ringott a folyam partja mellett a rakparton. Ő érezte a feszültséget, míg mások csak a kapaszkodót markolták, vagy az órájukat lesték, hogy mikor érnek már haza. De benne képek villantak föl: ablakok robbanása, vércseppek az üvegen, kezek, amik hiába kapaszkodnak a levegőbe.
Először csak elmosódott árnyak. Aztán tisztuló alakok. Egy férfi, aki fegyvert tart a kezében; egy asszony, aki a gyerekét öleli; egy öreg, aki térdre rogy, miközben a villamos fémteste harangként kong. A képek nem múltak, újra és újra betörtek a tudatába, mint egy kényszerített álom, amiből nem lehet felébredni.
És minden kép közepén ott volt ő. Az egyetlen, aki mozdul, aki cselekszik. Látta magát, ahogy az utolsó pillanatban rántja el az anyát és gyermekét az ablak elől, ahogy testével takarja be az idős férfit, akinek már nincs ereje lehajolni. Látta, ahogy karjába kap valakit, és kilöki a folyosó másik oldalára, mielőtt a lövedék üti át az üveget.
Újra meg újra eljátszotta magában, hogyan rohan előre, hogyan borul mások fölé, hogyan áll falnak az emberi testek elé. Az arcok felé fordulnak, könnyes, hálás szemek, és ő mindezt úgy fogadja, mintha mindig is ezért született volna.
Hamarosan nyílik a függöny.
Lövések
Tompa dördülés, a levegő kettéhasad. A fémtest megzörrent, az üveg reccsent, és az utasok egy pillanat alatt felsikoltottak.
A golyók pattogva repültek át az ablakokon. Az üveg szilánkokban hullott az emberek ölébe, hajuk közé, kabátjukra. Pont, mint a fantáziájában.
Most azonban nem mozdult. A feje lehajlott, a teste összegörnyedt, a padlón keresett menedéket. Hallotta a sikoltásokat, a széttépett fém és a törött üveg hangját, de nem látta, mert nem mert fölnézni. A fantáziában mindig ő volt a hős, most viszont csak egy a sok közül, aki remegve a föld felé húzódik.
A villamos zúgása, a fémszilánkok koppanása és a jajgatás összekeveredett. A percek kitágultak, az idő nem múlt. Aztán, ahogy hirtelen kezdődött, ugyanúgy el is múlt. A lövések elnémultak.
Ő lassan fölemelte a fejét. A körülötte ülők némelyike mozdulatlan maradt, mások sírtak, vagy a zsebükből előrángatott kendővel törölték a vért az arcukról. Még mindig remegett a keze, de egyetlen karcolás sem érte. Érintetlenül ült ott, mintha az egész csak álom lett volna.
A pillanat, amire egész életében készült, elérkezett. Ő viszont nem érkezett meg a pillanatba.
Sokk
A villamos száguldott tovább, a megállók suhantak mellettük, az ajtók zárva maradtak, nem volt leszállási lehetőség a páncélvillamosról.
Az utasok összezsúfolódtak a saját félelmükben. A mellette ülő nő remegett, a gyerek kezét úgy szorította, hogy az ujjai elfehéredtek. A szemben ülő férfi nyögdécselt, a homlokát vér csorgatta. Senki sem kiáltott, helyette csak a testek reszketése beszélt. Már amelyik mozdulni tudott.
Ő maga dermedten ült. A vállát a villamos hideg oldalához szorította, a fejét lehajtva tartotta. A test nem felejt könnyen, a szíve még kalapált, röviden és kapkodón vette a lélegzetet. Próbált volna megszólalni, valami jelentéktelen mondatot mondani – „minden rendben lesz” –, de nem jöttek a szavak. A nyelve nehéz volt, mintha ólommal öntötték volna ki.
Az üvegszilánkok a padlón szivárványos fényt szórtak a napból, mintha csillogó kavicsok lennének egy tó fenekén. Mégis minden darab veszélyt sugárzott, minden rezdülés a múlt pillanatát idézte.
Végül lassan elkezdtek megmozdulni az emberek. Valaki magához ölelte a gyerekét, hogy ne lássa a környezetét. Más egy zsebkendőt szorított a szájára, a felköhögött vér miatt. De senki sem próbált kérdéseket feltenni. Nem kérdezték, miért történt, ki tette, mikor lesz vége. Csak ültek, és mindenki belül kereste a saját magyarázatát.
Ő közben egyetlen dologra tudott gondolni: túlélte. A golyók mást találtak el, az üvegszilánkok mások bőrébe fúródtak. Ő érintetlen maradt. Megnyugvás és szégyen. Hősből túlélő.
Újratöltve
Következő dörrenés. Olyan hirtelen, olyan váratlan, hogy az agy először el sem hitte, valóban megtörtént újra. Az eddig érintetlen ablakok is széttörtek, a testek összerándultak, a hangok sikoly és kiáltás képében újra fölcsaptak. A villamos belseje ismét káosz lett.
Ő reflexből újra lehajtotta a fejét, és négykézláb a padlóra kuporodott. A gerince görnyedten feszült, a karjai a lába közé szorultak. Egyszer csak érezte: a padló meleg, nedves.
A tenyerét lassan ellepte a vér. Először csak apró csíkban szivárgott, majd egyre szélesedett a tócsa, ujjai közé folyt, körmei alá kúszott. Végignézett magán, és nem talált sebet, nem is érzett fájdalmat. Egy vörös tócsa azonban megtalálta a padló réseit, és most az ő tenyerében gyűlt össze.
Nem menekülhetett előle. Hiába húzta volna el a kezét, a bőrén ott maradt a nyoma, a szaga, a tapadása. Már nemcsak hallotta a sikolyokat, nemcsak látta az árnyékokat, most már a saját testén érezte a következményt. A vér a bőrébe ivódott, és tudta, hogy soha többé nem moshatja le magáról.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!