Csokonai ma

Császár Rita

 

Csokonai ma

 

A diák megállt a plakát előtt, ami a buszmegálló oldalára volt ráragasztva, mert felkeltette az érdeklődését a cím. A fiú fülén kis fejhallgató volt, mely a rádiótelefonjához kapcsolódott. Hallgatta a zenét, s közben szemei érdeklődve olvasták a színes plakát szövegét.

„Csokonai ma” – ez a tömör, egyszerű mondat volt az előadás címe. S milyen véletlen, éppen ma lesz, délután ötkor, az egyetem nagytermében. Ránézett a telefonra, hogy hány óra van. Gyorsan döntött, szinte pillanatok alatt, és hagyta elmenni az épp most megérkező buszt.

Megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Öt perc alatt odaért, és még volt is negyedórája az előadás kezdetéig. Beült a nézőtérre, hallgatta a zenét, és azon gondolkodott, hogy vajon mit fog majd hallani. Szerette ezt a költőt, a régies, évszázadokon átívelő, melankolikus, szentimentalizmust idéző szavaival együtt.

Olvasott tőle sok verset, hiszen az egyik szakja a magyar irodalom volt. A rövid életű poéta tragikus sorsa elgondolkodtatta. Mi lett volna, ha Csokonai harmincegy éve helyett, kétszer annyi jutott volna neki? Lett volna-e kétszer annyi szép költeménye? Változott volna-e öregségére a világszemlélete?

Éppen idáig jutott az elmélkedésben, amikor megjelent a teremben az előadó. A fiú kikapcsolta a zenét, eltette a telefonját, és el kezdett feszülten figyelni.

A nagyteremben levő közönség lassan elcsendesedett. Az előadó, aki egy csinos, ötvenes nő volt, el kezdett beszélni. Erőteljes, de kifejező hangja betöltötte a levegőt, s kellemes hangulatot teremtett.

„Csokonai ma” – Ez a címe az előadásomnak. S olyan kérdésekre próbálok meg választ adni, mint hogy: Mit mondanak a költő versei manapság az embereknek, s érti-e a ma versolvasója a költészetét? Egyik leghíresebb verse A tihanyi ekhóhoz, még mindig századokkal később is, tiszta, érthető költemény.

-Hallgassátok most meg.

S a költőnő hangsúlyozva, érzéseket beleadva felolvasta a verset.

 

Csokonai Vitéz Mihály

 

A tihanyi ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

 

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

 

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

 

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

 

Amikor befejezte, hagyott egy kis szünetet, hogy az egybegyűltek befogadhassák teljesen a hallottakat. Majd végignézve a hallgatóságon, így szólt:

-Most elmesélem, mit tartok erről a versről, miért olyan fontos Csokonai költészetében, és a magyar irodalomban. Nézzük meg, mit is mondhat nekünk ez a költemény ma.

A költő megszólítja a megszemélyesített tihanyi visszhangot. Szomorú és panaszos a vers hangulata. A csalódottságot és a fájdalmat fejezi ki lírai eszközökkel. Öröm és bánat, reménytelenség és cseppnyi jövőbe vetett remény csap össze.

A költőnő folytatta tovább, hangja erősen vibrált a hallgatóság felé, és visszhangzott egy kicsit az előadóterem falain. Elemezte a verset sokáig, szinte beleképzelve magát a költő helyzetébe, aki egyedül, szomorúan, Lillájától elhagyatottan szemlélte a balatoni tájat.

-S én, most, évszázadok múltán, újragondoltam a költő lelkiállapotát, ahogy ott ül a füredi parton, és énekli énekét. Úgy gondoltam, hogy ez a téma ma is aktuális, a XXI. században, amikor már elhalt majdnem teljesen a tihanyi visszhang. Végiggondoltam életemet, azt, hogy hogyan váltam a költészet és az írás rabjává…

Néhány szót magamról is mondok, hogy jobban értsék gondolataimat. Önkéntes száműzetésben éltem, már egy jó ideje, fenn azon a hegyen, ahol élek. A gyerekek már kirepültek, pár évvel előtte felnőtt lelkem egy nehéz időszakon esett át. Utána visszavonultam művészi magányomba, melyet introvertált lelki alkatom is megkívánt.

Tevékeny alkotó életet élek, de csak ritkán mutatom meg magam. Csak néha tárom, általában kisebb közösségek elé az alkotásaimat. Sokféle irodalmi műfajt művelek.

Agyamban az ihlet néha verset, néha novellát, máskor mesét, meseregényt terem. De mivel zene nélkül nem tudok élni, mindig előbukkan fejemből egy-egy dallamra íródott dalszöveg is. S olykor előbb van meg a dalszöveg, s hozzá saját magam fabrikálok zenét. S mivel gyerekeknek írok a legtöbbször, ezért néha rajzolok is, hiszen illusztráció nélkül egy gyerekeknek írt mese nem az igazi.

Egy rejtekhely kell nekem, mely egy ideig takarja szellemi kincseimet. A tehetséget, melyet csak ritkán lehet megmutatni. Vagy megint vonuljunk vissza a társadalomból a természetbe? Rousseau-i gondolat.

De nagyon merész gondolat a XXI. században. Van-e egyáltalán még érintetlen természet manapság? Vagy csak vonuljunk vissza a saját lakásunkba írni, alkotni? Kiiktatva mindent, amit lehet? Közlekedést, a kapcsolatok nagy részét, leredukálva a háztartásra fordított időt… S csak élményeket gyűjteni, és érzelmeket, melyek ihletet adnak?

Az egyedüllét, nem magány. Az egyedüllét feltölti az ember lelkét, bölcsebbé teszi. A tudat megtisztul és felvilágosul, és tevékenyen tud újrakapcsolódni mások tudatához, akár élőben, akár virtuálisan.

Zárjuk ki magunkból a társadalom összes gondolati szennyét, s csak a nemes érzelmeket és tudást engedjük be, egy távoli más világban…

Én, a második évezredben keresem, a társadalomtól elvonulva, az örök igazságot, melyet a valóság, melynek ezer ruhája van, eltakar előlünk. Többféle irányzat eszményei szövik át agyam idegsejtjeit. Szentimentalizmus, romantika, humanizmus… és még annyi minden… nem állnak távol tőlem. S legjobban egy sajátos mesevilág van a fejemben, ami bizarr, és állatokkal van tele, főleg macskákkal, de mindig logikus és valóságos, mégis csodás elemekkel van átszőve.

De térjünk vissza a költőhöz. A minap Csokonai Vitéz Mihály jutott eszembe. Hiszen a szívem másik csücske a költészet. Nagy költőnk, ki tragikusan rövid életet élt, megihletett. Hirtelen ötlettel, gondoltam, írok egy verset én is A tihanyi ekhóhoz, ami mára már jobbára nem is létezik. Csokonai megírta hozzá a szép versét. Hát én meg megírom azt, hogy nincs, vagy csak néha van, csak akkor, ha szélcsend vagy hideg, téli hajnal van. S főleg azt, hogy mennyit változott a világ, azóta.

Csokonainál az optimizmus csak a jövőre vonatkozik, nálam a jelenre is. A múltat nem, de a jelen történéseit döntéseinkkel mindig megváltoztathatjuk. Ha minél többet gondolkodunk, bölcselkedünk, írunk, és minél kevesebbet változtatunk tetteinkkel környezetünkön, annál jobban a kezünkben tudjuk tartani a jelen eseményeit, és így a jövő történéseit.

Ne változtass sokat a világon, csak éld meg. Ez az én hitvallásom. S az, hogy írj meg mindent, ami történt, vagy történhetett volna, s azt is, ami nem történhet meg, csak meseszerű fantázia, de az illúziója elandalítja az emberek, főleg a gyerekek lelkét. Ilyen az én lelkem. Mese és költészet, dal és valós történetek, mind megférnek benne.

Ehhez kell a szent magány, ami számomra menedék, mely megtisztítja és feltölti az ember lelkét, hogy el tudja viselni a mindennapok kicsinyes harcait.

Visszavonul az ember a világtól, de hova? Elidegenedve beszorul a saját házába, világába. Kétezertől ugyan a világháló megjelenése és elterjedése megváltoztatja az elmagányosodást keltő helyzetet. De az internet közösségi varázsa, nem hamis varázs-e olykor? Nem csalódunk-e majd benne? Adhat jót, de adhat rosszat is. Bár nekem néha még ihletet is adott.

A XXI. század már az információ kora. Az emberek csak rohannak, élnek, visszahúzódnak házaikba, mint ahogy a költő vissza akart vonulni a barlangba. Majd néha meg akarják mutatni magukat közösségi portálokon, médiákban vagy élőben. De mind ugyanazt akarják birtokolni: akarnak minden információt, és napi huszonnégy órában akarnak élni.

A közösségi háló közel hoz, de megtart-e? S ki lehet-e lépni a társadalom legfőbb törvényéből, a „pénz” törvényéből? A pénz helyett, lehet, hogy az „idő” és az „információ” lesz a jövőben az igazi értékes csereeszköz? S mik lesznek az értékek a művészetben és a kultúrában? Ma még nem tudhatjuk. De én addig is élni és alkotni akarok, amit csak alázattal lehet.

S hol húzhatom meg magam? Hol magányt és csendes nyugalmat lelhetek. Hol a szent csend zenével párosul. Hol vannak már Rousseau tanai. Talán a televízióban, hiszen néha az átlagember már csak ott lát igazi, érintetlen természetet. S riasztó tényeket környezetszennyezésről, állatfajok kipusztulásáról, természeti katasztrófákról, és egyéb aggasztó eseményekről.

„Ki költő, magányosnak születik.” – mondják sokan az emberek. Nincsen körülöttük barát, csak közöny, vagy éppen ellenkezőleg körüllengik őket az emberek, sikermorzsákért lelkendezve az ismertség bűvöletét kihasználva.

Én bízom a jövőben, hogy a „félig elpusztult remény” (az, hogy már alig van visszhang) talán újjáéled. Bár úgy tűnik, hogy Ekhó, a gyönyörű nimfa nem hallgatja meg a XXI. század emberét.

De hol van ma már a magány, a csend, a remeteség? A mai kor embere ritkán bújik el kicsi falvakba, tanyákra, a kietlen pusztaságba. Mindenki élvezni akarja az urbanizáció előnyeit. A civilizáció vívmányait, a társas szórakozási lehetőségeket, és mindent, amit a városi életmód adhat.

De már a falvakban is beköltözik a nappalikba a virtuális világ, az internet, az információk szabad elérhetősége. Az interneten lenne a visszhang, ami már hiányzik életünkből?

De mindig kell valaki, egy költő, aki kiáll a hegyre, s elmond egy monológot, egy költői hitvallást, ami visszhangot kelt, ha nem is a másik hegyen levő apátság falán, hanem az emberek lelkében, az internetes oldalak olvasása közben. Mert visszhang az kell, hogy az ember elgondolkodjon a világ dolgairól.

Hát én megírtam az e század tihanyi visszhangjának történetét. Fogadjátok szeretettel a versemet, melyet Csokonai költeménye ihletett.

 

Van-e visszhang szűkebb hazámban?

Elégia a tihanyi ekhóhoz a XXI. században

Csokonai Vitéz Mihály emlékére

 

Ekhó, szépséges nimfa!

Oly régi a legenda,

Mely rólad szól mindenkor,

De ért-e még ma a kor?

Erdő mélyén laktál rég,

Lelked csak zenének élt,

S oly szép volt az a zene,

S oly szép volt az a zene.

 

Ó, te gyönyörű nimfa!

Mostanában oly néma,

A tihanyi hegy dombja,

Nincs már visszhang, csak néha.

Szélcsend kell és tél hava,

Hogy újra szóljon szava,

A falon visszhangozva,

A falon visszhangozva.

 

Életem, mi eddig telt,

Mint visszhang, fülembe cseng.

Volt jó és rossz is benne,

Munka, sors, hit, szerencse.

Gyász, öröm, család, remény,

Az élet egy nagy regény,

Melyet mindig élni kell,

Melyet mindig élni kell.

 

Őseimnek nincs hangja,

Gondolatuk leírva,

De ma már nincs visszhangja…

Tudásuk, múlt tudása.

Megváltozott a világ,

Hatalom és szabadság

A mindig mindent tudás,

A mindig mindent tudás.

 

A természet ma már más,

Néha csak egy látomás,

Mely filmen elénk tárul,

És védeni kell vadul.

Európa nagy tava,

Balaton – hon csillaga.

Zöld vize a csend maga,

Zöld vize a csend maga.

 

Magányom egyedüllét,

Vállalt számkivetettség,

Társadalmunk szigetén, –

Alkotásra vágyó én,

Ki megírja, mit lehet,

Hátha visszhangot kelthet,

Hazánk gondolategén,

Hazánk gondolategén.

 

Ki költő, az magányos,

Lelke néha bánatos…

De hol van magány és csend,

Remeteség és a rend?

Ma hová bújhatok el?

Városzaj körülölel.

A zaj kiállt mindenhol,

A zaj kiállt mindenhol.

 

Most könnyezve könnyezek,

A régi visszhang nincs meg.

Rég elpusztult a remény,

Ez a század kőkemény.

Ezért össze kell fogni,

Békés jövőért élni,

És újra reményt adni,

És újra reményt adni.

 

Ó, Ekhó, te szép nimfa!

Hozzád sírok jajgatva.

Hallgasd meg, költőd dalát,

Árva lelke panaszát.

Segíts, édes hazámnak,

Megmaradni csillagnak,

Európa kék egén,

Európa kék egén.

 

Fonyódi hegyen írom

Versem, melyben magányom,

Rousseau-i visszatérés,

Mindenhez, mi oly mesés…

S Tihany hegye válaszol,

Visszhangot ad valahol, –

Apátsági harangszó,

Apátsági harangszó.

 

Amikor befejezte a költőnő a felolvasást, egy rövid szünetet tartott, majd így szólt:

-Ezzel a verssel be is fejeztem az előadást, most kérdezhetnek tőlem.

Halk zajongás hullámzott végig a termen. S a diák már nyújtotta is a kezét a magasba, több másik fiatallal együtt. Kialakult egy félórás beszélgetés, múltról, jelenről, jövőről… Arról, hogy vajon teljesült-e mára, amit a költő anno megálmodott a jövőről. S a másik vers, mit üzenhet most a jövőnek, az embereknek.

Végül letelt az idő. A költőnő elköszönt a hallgatóságtól, s a közönség lassan hazafelé vette az útját. A diák is elgondolkodva indult haza. Nem szállt buszra sem, és nem kapcsolta be a zenét sem. Egész úton hazafelé az imént megtekintett előadásra gondolt. Jó, hogy megláttam azt a plakátot, és elmentem rá, gondolta jólesően. Lassan andalgott az úton, s úgy érezte, hogy kapott valami jót, ettől a másfél órától.

 

 

 

Fonyód, 2024. december 12.