Temetői ének

Császár Rita: Temetői ének

 

Hangtalan költeményt írok,

Sírni már régen nem bírok,

És közben keresztet vetek,

Porlepte szívem énekel.

Halott szeretteim arca,

Feldereng a ködben még ma.

Szilánkos mennyország vár rám,

Angyalszárnyon jár a fény már,

Káprázik a kék messzeség,

Lantom zengi halk énekét,

Kinek ágya a barna föld,

Kinek szemét fedi göröngy,

De lelkében rőt gyertya ég,

Üvegszeme a piros mécs.

Gyufa sercen, gyertyaláng ég,

Közelben van a messzeség.

Fehér gyertyák égnek körben,

Ez maradt emlékeimben,

Szemem az égre emelem,

Benne van minden hitem.

Én már rég befelé sírok,

Utazás helyett csak írok,

Elmúlás kertje – enyészet…

A bút elviszik az évek.

Sóhajtás hagyja el ajkam,

Tíz körmömmel kikapartam

Volna, de nem lehet a sírt,

Fohász, ima itt nem segít…

Felzokog a bús keresztfa,

Cifra szókoszorút kap ma.

Kit őriz az idő alant,

Sivár borzalmat rejt a hant,

De lelke szemét nyitja ő,

Fényt hoz neki az eljövő.

Néma a táj, örök a fény,

Föltámadást vár a remény.

Tűnődő angyal elsuhan

A sírok felett boldogan.

Ti már jók vagytok – mindörökké.

Én csak jó leszek – és nincs többé.