Csendben érkezik… és nem kérdez,
csak leül melléd, ahol a lélek pihen,
mint egy régi, hűséges barát,
ki tudja, mennyi könny hullt már rád.
Nem zavarja meg a csendedet,
csak egy napsugarat tesz a kezedbe,
és hagyja, hogy lassan felmelegítsen,
ahol eddig a fájdalom lakott csendben.
Ablakodon túl már zöldül a világ,
de ő benned is utat talál,
egy apró virágként, halkan, mélyen,
a szíved legrejtettebb szegletében.
Nem siet… tudja jól, mit jelent várni,
mit jelent újra élni, újra szárnyalni,
ezért csak annyit súg gyengéden:
„itt vagyok… és veled lélegzem.”
Ha elfáradsz, válladra hajol,
ha félsz, csendesen átkarol,
és minden dobbanásodnál ott lesz:
egy kis fény, ami benned növekszik.
Nem ígér csodát hangos szóval,
de minden percben gyógyít jóval,
mert a tavasz nemcsak kint ragyog –
hanem benned is új életet hoz.
És egy napon majd észreveszed:
könnyebb lett a lélegzeted,
s ahol fájt, ott most csend virágzik…
és a lelked újra hazatalál.
Author: Tordai Mihályné
Tordai Mihályné Boros Erzsébet Katalin – néven 1957. február 4-én születtem Nagykállóban, egyszerű munkás emberek második gyermekeként. Gyermekkoromban a mesék világa volt a menedékem, ahol a képzelet határtalan birodalmában találtam meg a szépséget és a vigaszt. A felnőtté válás éveiben azonban egy másik, még mélyebb világ hívott magához: a verseké. Későn kezdtem el írni – 2010 óta szavakba öntöm mindazt, amit az élet tanított. Verseimben gyakran saját megélt történeteim, érzéseim, lelki rezdüléseim tükröződnek vissza – őszintén, szívből, sallangok nélkül. Zárkózott természetű vagyok, nem a szereplés, inkább a csendes megfigyelés emberének tartom magam. Hiszem, hogy az igazi gondolatok nem mindig hangosak – néha egy – egy verssor súlya többet mond, mint száz kimondott szó. Írásaimat először magamnak írtam, de idővel – és mások visszajelzései által – megértettem, hogy a leírt érzések más szívekben is visszhangra találnak. Ez a felismerés bátorított arra, hogy megosszam a gondolataimat, és része legyek egy olyan irodalmi közösségnek, ahol a lélek nyelve a vers. Csendes megfigyelő vagyok. Nem a szavak hangerejében, hanem a mélységükben hiszek. Zárkózott természetem miatt ritkán állok a figyelem középpontjában, de az írásban megtaláltam a saját hangomat. Verseket, prózákat és meséket írok – olykor önmagamnak, máskor azoknak, akik épp a sorok között keresnek kapaszkodót....