Fény hasogatja a padlás homályát, útjában pókháló csillan, padló melegszik. A lány nem egészen érti, mit keres itt. Az előbb még jó ötletnek tartotta feljönni ide, de most elbizonytalanodott. Valóban kész erre? Kész berúgni az ajtót, amin eddig kopogni is félt, s szembenézni mindazzal, ami a túloldalon várja? Veszélyes vállalkozás, mert könnyen megeshet, hogy az maga alá temeti és többet nem talál ki onnan. Tudja, hisz érzi, hogy nagyobb nála. Talán nagyobb is annál, mint amennyivel elbír. De elég a menekülésből, eljött a leszámolás ideje!
Az ajtó nyikorogva, idegőrlő lassúsággal nyílik, a lány dübörgő szívvel lép be rajta. Nem engedi magán elhatalmasodni a szorongást, pár pillanatnyi habozás után letépi az első útjába kerülő alakról a súlyos takarót. A lehulló anyag alól azonnal kirontanak az elnyomott emlékek: a forró nyári napon tarka virágok hajolnak föléjük, szellő szalad felettük, bogarak csiklandozzák meztelen lábaikat és összefonódó kezeiket. Csukott szemmel, háton fekve pihennek, élvezik a meleget arcukon, a másik érintését testükön.
Számított rá, így nem éri váratlanul a vízió hatására keletkező ólmos szomorúság. Több nagy levegőt is vesz, magában lassan számol, engedi, hogy átjárja a zsúfolt szíven feltépett seb fájdalma. Az agy nem tud különbséget tenni megtörtént és elképzelt dolgok között, a jelenben érzett keserűség megmérgezi a múltbéli pillanatot, a virágok hervadásnak indulnak, majd feketén omlanak a földre, betakarva a szerelmeseket.
Egy darabig némán áll a hant felett, vár, majd reszketve a következő letakart alakhoz lép. Azt is csakhamar megszabadítja a leplétől. Itt is arcon csapja a fanyar látomás: víz csobban, permete lehűti felforrósodott bőrüket, beleborzonganak. Nevetve ugranak a matrac felé, egyszerre érkeznek rá, összegabalyodva birkóznak a fennmaradásért. Most is fülében cseng kacagásuk, beleremeg a hangba. Remeg a víz is, melyet a harcuk hergel. Egyre erősebben fodrozódik, mígnem hatalmas hullámmá dühödik, s pillanatokon belül maga alá temeti a párt.
Valóban fájdalmas a csata, amivel elnyerjük önmagunkat. Sokan meg is futamodnak előle, másokhoz, felszínes kapcsolatokhoz menekülnek, hogy megússzák. Nem mernek egyedül maradni önmagukkal, mert nem ismerik magukat. Ezt a hiányt pedig (jobbhíján) másokkal pótolják. De csak önmagadból tudod megteremteni magadat.
Ebből a gondolatból merít erőt ahhoz, hogy az utolsó alakról is lerántsa a takarót. Ezalatt tűz ropog, melege átjárja a szobát, narancssárgává festi a falakat, melyeken táncot járnak a bútorok fekete árnyai. Utóbbiak összemosódnak a padlón ölelkezőkével. Fűt a tűz, de még inkább a szerelem. Egymásba feledkezve vonulnak ki a társadalomból a saját, közös világukba. Ahogyan testük hevül, úgy kap egyre nagyobbra a kandallóban égő láng is, egészen addig, míg egy tökéletesen időzített pillanatban kiront fészkéből és kíméletlenül elemészti az alakokat, velük együtt az egész szobát. Nyomában nem marad más, mint hamu. Hamu és csend.
Az emlékeket nem lehet tövestül kitépni, az agyba vésett kínt egyik pillanatról a másikra orvosolni valamiféle édes ellenméreggel. Ilyenkor a beteg tulajdon orvosa önmagának. Ki ilyen, ki olyan eszközökhöz folyamodik, hogy múltjának kísérteteivel leszámoljon végre.
A lány évek óta először lélegzik fel. Tulajdon bőrén tapasztalta meg, hogy a továbblépés megtagadása nem visz vissza minket a múltba, de cserébe elorozza jelenünket és jövőnket. A helyükre kell parancsolni az emlékeket, távoli ponttá zsugorítani lelki szemeink horizontján. Nem engedhetjük meg, hogy hatással legyenek jelenünkre. Muszáj lomtalanítani, különben idővel hiába jönne új lakó, nem lesz számára kiadó hely.
A lányt talán még nem későn érte utol ez a felismerés.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable
