Válasz nélkül

– Ez volt az utolsó doboz. – közölte mosolyogva a költöztető cég vezetője miközben leporolta kék kezeslábasát.

– Nagyon köszönöm a segítségüket József! – azzal leszámoltam a munkadíjat a férfi széles tenyerébe némi borravalóval megtoldva.

– Ha a jövőben szüksége lenne segítségre, tudja a számomat. Viszlát, Zsófi!

– Köszönöm, viszlát!

Becsuktam az ajtót a távozó férfi után, és elégedetten fordultam körbe a garzon közepén. A bútorok a helyükön, a szoba közepén azonban hegyekben pakolva álltak a felcímkézett dobozok.

Mielőtt neki láttam volna a további pakolásnak, kimentem a lakásom előtti gangra. A fehérre festett korlátnak támaszkodva bámészkodtam, figyeltem a földszinten lakó néni lakása előtti nyüzsgést. Az idős hölgy, Borcsa néni két másik hasonló korú nő társaságában beszélgetett az ajtó előtt, miközben lopva fel-felnéztek rám. Mosolyogva intettem nekik, de ettől úgy megilletődtek, mintha valami rossz dolgon kaptam volna őket. Ekkor megjelent a lépcsőfordulóban Anikó, az ingatlanos.

– Szia, hallom, sikerült mindent felhurcolkodni. Józsi mondta, hogy épp most végeztek.

– Szia, Anikó! Igen, már csak a dobozok kipakolása van hátra. De azt hiszem, azt már holnapra hagyom. – nyomkodtam sajgó vállamat.

Anikó benézett a nyitott ajtón és bólogatva mérte fel a kartondobozokat.

– Kimerítő egy nap lehetett.

– Meg aztán a lakásvásárlás és költözés csak az első lépés volt. Most jön a neheze.

Anikó felhúzott szemöldöke alól érdeklődve villant fel zöld szeme.

– Pesten akarok boldogulni. Jógaoktató vagyok, de egy alkalmas, megfizethető helyet megtalálni… Felér egy lehetetlen küldetéssel. – sóhajtottam hangosan.

Anikó ráncolta egy kicsit a homlokát, hümmögött, majd megfogta a kezem.

– Gyere velem, támadt egy ötletem! – meg sem várva válaszomat, vonszolt maga után a folyosó végére.

Megálltunk egy valaha szebb napokat látott, zöldre festett, kopott faajtó előtt. A zsebében kotorászott néhány pillanatig, majd egy vaskos kulcscsomót halászott elő. Válogatott a rozsdás, régi kulcsok között, aztán az egyiket kiválasztva határozott mozdulattal a zárba dugta. Az ajtó panaszosan nyikorogva tárult fel, mintha megsértődött volna, amiért megzavarták a nyugalmát. Anikó a homályos folyosó falán tapogatózva megtalálta a villanykapcsolót. Az egyetlen villanykörte fénye álmosan pislákolva próbálta áttörni a felszálló porfüggönyt. Néhány lépés után egy rozoga falépcső várt minket, amelynek tetején egy másik faajtó állta utunkat. Anikó lenyomta a vaskos rézkilincset és beléptünk a tetőtérbe.

A nyári nap sugarai kukucskálva hatoltak át a koszos ablaküvegen, különös figurákat rajzolva a koszos parkettára. A helyiség távoli sarkában néhány törött lábú párnás szék és egy régi, kétajtós diófaszekrény állt.

– Nos, mit gondolsz? – fordult felém vigyorogva Anikó. – Megfelelne a stúdiódnak?

– Ööö, azt hiszem igen.

– Természetesen ráfér egy alapos takarítás, festés és némi javítás sem árt, de alapvetően rendben van a hely. Egy klímaberendezés pedig sokat dobna a komfortérzeten. – bújt ki belőle az ingatlanos véna.

– És a tulaj mit szólna hozzá, hogy itt egy jógaterem lenne?

– Valójában a tetőtér tulajdonosai, a Rácz testvérek ugyanazok, akiktől a lakást vetted. A szüleiké volt a lakás évtizedeken át. Azonban együtt a kettőt nem tudták eladni, ezért inkább úgy döntöttek, hogy csak a lakástól válnak meg, ezt pedig majd egyszer bérbe adják.

– Mégis mennyibe kerülne? Ez egy elég frekventált környék, és nekem biztos nem lenne most annyi pénzem. A kezdetekben biztos nem.

– Ne aggódj, megoldjuk. Mit szólnál hozzá, ha az első három hónapban nem fizetnél bérleti díjat, cserébe kipofoznád a helyet. Utána pedig valami nagyon jutányos áron bérelnéd tovább. Valójában nem sok mindenre használható ez a hely, de neked pont ideális lenne, ha nem tévedek. – kacsintott rám.

– Rendben van! – vágtam rá habozás nélkül.

– Ez a beszéd! Itt vannak a kulcsok, a papírokkal holnap beugrok hozzád.  A család néhány régi holmija még itt van, de nem tartanak rá igényt. Ha a pakoláshoz segítség kell – bökött a porlepte bútorok felé – Józsi számát tudod.

Büszkén lépdeltem lefelé a lépcsőn. Sikerült villámgyorsan megoldanom életem két fontos kérdését is.

Elbúcsúztam Anikótól, majd kíváncsiságtól hajtva visszamentem a tetőtérbe. Mérőszalag híján körbe lépkedve mértem fel a helyiséget, aztán figyelmemet megragadta az öreg szekrény.

Hívogatóan terpeszkedett a homályos, hátsó részben.

Vajon mi lehet benne?

Félve nyitottam ki, de csak vállfákon lógó dohos, molyrágta ruhákat találtam és egy csatos, foszladozó bőrtáskát. A táskát elnyűtt fülénél fogva kihúztam, és felpattintottam a zárat.

Megsárgult könyvek, újságok és egy madzaggal gondosan átkötözött levélkupac bámult vissza rám. Mélázásomat a megcsörrenő telefonom szakította félbe.

– Szia, Drágám, minden rendben? Sikerült berendezkedni? – szólt bele a telefonba anyukám.

– Szia, igen, minden oké. Sőt! Már találtam is egy helyet, ahol hamarosan megnyithatom a stúdiót! – újságoltam el a remek hírt. – Most viszont még nagyon sok a dolgom, később majd visszahívlak, jó?

– Persze, menj csak! Este beszélünk! Puszi.

Magam sem tudom miért, de a táska tartalma felkeltette az érdeklődésemet, azonban túl kevés volt a fény és sok a kosz ahhoz, hogy tovább maradjak. Felkaptam a nehéz táskát, és lecipeltem a lakásomba.

Vacsora után enerváltan néztem a rám váró dobozhegyet, aztán egy nagyot sóhajtva inkább a régi táskának szenteltem figyelmemet. Módszeresen kipakoltam, rendszereztem a régiségeket, aztán az összekötött leveleket vettem kézbe.

Tizenhét levél volt feladási dátum szerint sorba rakva. Mindegyik ugyanattól a feladótól ugyanannak a címzettnek szólt, kivéve egyet. A legalsó bontatlanul lapult meg a kupac alján.

A levelek feladója Tóth Márton, a címzettje pedig Rácz Piroska. Biztosra vettem, hogy szerelmeslevelek. Szégyenlősen vettem ki a legfelső borítékból a duplán hajtogatott levelet. Olyan érzés fogott el, mintha mások után leskelődnék.

Biztos, hogy meg akarod nézni? – szólt egy belső hang.

Ujjaim bizonytalanul babráltak a levél szélénél, ám kíváncsiságom erősebb volt ellenállásomnál. A megsárgult papír halkan sercegett, ahogy kinyitottam a négybehajtott lapot.

 

Márton kézírása gyönyörű volt, mintha ezzel is a tiszteletét és hódolatát fejezte volna ki szerelme felé. Piroskához intézett minden egyes szava, bókjai mérhetetlen csodálatról és mély, igaz szerelemről tanúskodtak. Mártont, vagy ahogy Piroska becézte, Marcit a megismerkedésük után nem sokkal besorozták és a nyugat-ukrajnai frontra vitték az egyik lovas alakulat tagjaként.

Ültem a rendezetlen szoba közepén, és elmerültem a két fiatal fájdalmas, mégis szenvedéllyel és reménnyel teli életének mély, elrejtett zugaiban. Mohón, megbabonázva olvastam az ismeretlen férfi sorait, és próbáltam kitalálni Piroska válaszait.

Minél több idő telt el, szerelmük annál nagyobb mélységeket élt meg. Mintha a növekvő távolság egy láthatatlan szikrát húzott volna köztük, ami egyre jobban felizzott, várva, hogy lángra kapjon és felperzseljen minden akadályt.

 

 „Drága Piroskám!

Sohasem gondoltam volna, hogy a lovak és a hazánk iránti szeretetem ilyen messze távolba sodor el tőled. Mindennap, amikor tovább menetel a századunk, egyre nő a köztünk lévő távolság. Hogy vigasztaljam magam, elképzelem, ahogy hazafelé mész délután a varrodából, és megállsz apám kovácsműhelye előtt. Látlak, ahogy fülelsz, és mosolyogva hallgatod az üllőn csattanó kalapács hangját. Látlak, ahogy kinyitod a nagy fakaput és megsimogatod az oszlop mellé kikötött lovak hátát. Látlak, ahogy kíváncsian belépsz a forróságtól felhevült műhelybe és ragyogó szemeddel engem keresel. …

Szeretettel ölellek, csókollak, a Te Marcid!

Uman, 1944. szeptember 7.”

 

Marci sorai megfagyasztották a szoba melegét, összehúztam magamon a kardigánomat.

A levélváltások között eltelt időben egyre nagyobb űr tátongott.

 

„Drága Piroskám!

Legutóbb azt kérted, hogy írjak az itteni körülményekről. Eddig azért nem tettem, mert nem akartalak elszomorítani. Most mégis megteszem, ha már kérted, írok neked erről pár sort, bár nem szeretnélek megrémíteni.

A tél itt egyre zordabb arcát mutatja. Az állandó fagy és a metsző szél közepette egyre nehezebben haladunk. Sokan megbetegedtek, fagyási sérülésekkel küzdenek. Az állatok közül is sok elhullott az időjárás és az éhezés miatt.

De hidd el nekem, minden nehézség elhalványul amellett, amit a szívemben érzek. Félek, hogy egy idő után már nem tudom majd felidézni a szemed színét, a hajad illatát, a csókod ízét. Ez a félelem megrémít és megbénít.

Lassan közeledik a karácsony és nekem annyi tervem volt Veled!

Lehet egy kérésem? Bár nem hiszem, hogy időben olvasod soraimat. Szeretném, ha az ünnepek alatt ellátogatnál a szüleimhez. Legalább Te légy ott velük egy kicsit, helyettem is. Sokat jelentene, ha tudnám, a szeretteim együtt vannak ezekben a nehéz időkben.

…

Szeretettel a Te Marcid!

Valahol Zsitomir felé, 1944. október 18.”

 

 

A reménytelenség, a szerető kéz érintésének hiánya és a leskelődő halál közelsége dermesztő fogságba ejtette a szerelmesek szívét. Éreztem, ahogy lélegzetem akadozóvá vált a zaklatottságtól. Reszkető kézzel nyitottam ki Marci utolsó levelét, amelyben a betűk már szabálytalanok és kuszák voltak, a szöveg kétségbeesettségről tanúskodott.

 

„Szeretett Piroskám!

Röviden válaszolok Neked, mert a visszavonulásunk útvonalán gyakran érnek minket partizántámadások. A századunk és lőszerünk megfogyatkozott, az ételünk is a végét járja, és még mindig nagyon messze vagyok Tőled.

A közelgő veszély miatt állandó készültségben vagyunk, ezért már mindenki nagyon kimerült.

Csak remélni tudom, hogy megkapod levelemet.

Kevés és nagyon szomorú, tragikus hír jutott el hozzánk az otthoni állapotokról. Azt hallottam, hogy a harcok már az utcáinkon zajlanak. Szívem reszket a félelemtől, hogy bajod eshet, és én nem lehetek ott Melletted! Hidd el nekem, mindent megteszünk, hogy minél gyorsabban hazajussunk!

Könyörgök Neked, vigyázz Magadra! Sietek Hozzád haza!

Alig várom, hogy újra átöleljelek, és a karjaimban tarthassalak!

 

Szeretve csókollak! Örökre a Te Marcid!

Debrecen közelében, 1944. december 16.”

 

Magam elé bámulva ültem a szőnyegen és nyeltem a könnyeimet. Korszakok választottak el a két fiataltól, mégis életük tragédiája a húsomba vágott.

Figyelmem az utolsó, még bontatlan levél felé fordult. A feladó Piroska volt. Megírta a válaszát, de valamiért sohasem küldte el.

Mi történhetett? – visszhangzott a kérdés a fejemben. – Meg kell tudnom!

Másnap reggel korán ébredtem, gyorsan felhörpintettem egy jó erős kávét, megvajaztam egy kiflit és felöltöztem. Gondosan újra rendeztem a leveleket, magamhoz vettem és a táskámba süllyesztettem őket.

Elindultam, hogy esti elhatározásomat valóra váltsam. Első utam Borcsa nénihez vezetett.

Az idős hölgy már korán reggel a lakása előtt ücsörgött és kamilla teáját kavargatva hallgatta az asztalon álló kis elemes rádiót.

– Jó reggelt Borcsa néni! – köszöntöttem mosolyogva.

– Jó reggelt Kedveském, de korán ébredt! Valami baj van a lakásban? – érdeklődött őszinte tekintettel.

– Nem, szerencsére a lakással minden rendben van. Kérdezni szeretnék valamit, ami fontos lenne számomra. Szabad? – mutattam az asztal mellett álló másik székre.

– Tessék csak! Miben segíthet egy magamfajta öregasszony?

– Dehogy öreg Borcsa néni! – kacsintottam. – Az emlékezetére lenne szükségem.

Érdeklődve vonta fel ősz szemöldökét, olvasó szemüvegét feljebb tolva fürkészte arcomat.

– Úgy hallottam, hogy Borcsa néni régóta lakik itt.

– Úgy van Kedveském. Ide születtem, itt nőttem fel, itt laktam mindig is. – mélázott el.

– Akkor biztosan emlékszik a régi lakókra. Engem egy bizonyos Rácz Piroska érdekel.

– Rácz Piroska – lassan ízlelgette a nevet. – Hogyne emlékeznék! Itt laktak abban a lakásban, amit maga vett meg. Egy osztályban jártunk általános iskolába, jó barátnők lettünk. Varrónőként dolgoztunk a háború kitörése előtt a Jókai utcában lévő varrodában.

– És esetleg ismerte a vőlegényét, Tóth Mártont is?

– Marcit? – csillant fel szürke szeme. – Hogyne ismertem volna! Az apja kovácsműhelye kétutcányira volt, ott dolgozott. Akkor ismerték meg egymást, amikor az apám lova lesántult és Pirivel együtt vittük el patkoltatni. Szerelem volt első látásra. – mosolygott, miközben szemével az üres kapualj felé pillantott, mintha várná, hogy Marci betoppanjon.

– És mi történt Piroskával?

– A pesti nagy ostrom előtt kapcsolatba került egy mentőhálózattal. Engem is próbált beszervezni, de én nem akartam benne részt venni. – zavartan pislogott. – Nyugatra akart menni. Nem hibáztattam. A szülei és két bátyja itt maradtak. Senki nem hallott többé felőle. – hajtotta le a fejét. – Az 1960-as évek elején hallottunk egy pletykát, hogy Piri talán mégiscsak feljutott egy menekülthajóra, ami New York felé tartott. Később azt beszélték, hogy a hajó a viszontagságos út során elsüllyedt valahol az Atlanti-óceánon. Szülei meggyászolták, még egy sírkövet is állítottak a közeli temetőben.

– És Marci? Róla tud valamit?

– Az ostrom idején hazatért a századával, illetve ami maradt belőle. Marci súlyos sebet szerzett, de hála az égnek, túlélte. Ahogy felépült, csatlakozott a várost védő csapatokhoz, közben pedig folyamatosan Piroskát kereste. A háború után évekig kutatott utána itthon és külföldön is, de soha nem bukkant a nyomára. Egy idő után feladta. – könny szaladt Borcsa néni szemébe. – Aztán feleségül vette Ilonkát, akivel családot alapítottak. A szemben lévő háztömbben laktak. Együtt öregedtek meg.

– És most is ott lakik? – mutattam a hátam mögé a kapu felé.

– Nem. – rázta a fejét Borcsa néni. – Elment.

– Meghalt? – szakadt ki belőlem a kétségbeesett kérdés.

– Nem, dehogy! – átnyúlt az asztalon és vékony kezét a karomra rakta. – Nyugodjon meg Kedves, nagyon is életben van. Miután a felesége hosszas betegség után meghalt, nem akart tovább egyedül maradni, ezért beköltözött a városszéli Aranykéz Idősek Otthonába. Múlt hónapban beszéltünk telefonon. Várjon, mindjárt megadom a telefonszámát. – azzal korát meghazudtoló sebességgel felpattant a székből és besietett a lakásába, hogy egy gyűrött névjegykártyát nyomjon a kezembe. – Ezen a számon tudja a recepciót felhívni, ők megmondják, hogy mikor van látogatási idő. De megkérdezhetem, hogy miért keresi Marcit?

– Át kellene neki adnom valamit.

Az öreg hölgy kíváncsian fészkelődött a széken, tekintete sürgetően fúródott a szemembe.

– Találtam egy levelet odafent. Egy levelet Piroskától, amit sohasem kapott meg. Szeretném neki átadni.

Megértően bólintott. Szemében évtizedek fájdalma, kétsége és a lezárás ígérete keveredett.

– Köszönöm a segítséget Borcsa néni! – búcsúzóul magamhoz öleltem az apró termetű asszonykát.

A tárolóból kivettem a biciklimet, közben pedig hívtam az öregek otthonát. A harmadik csengésre egy lágy férfihang köszöntött.

– Jó napot, Aranykéz Otthon. Bartha Ottó vagyok, miben segíthetek?

– Jó napot, Bokros Zsófia vagyok és az egyik lakójuk felől érdeklődnék. A neve Tóth Márton.

– Hogyne, Marci bácsi otthonunk lakója.

– Lehetséges lenne, hogy ma meglátogassam?

– Nem látom akadályát. Biztosan örülni fog Önnek. A rokona?

– Nem. De van nálam valami, amit szeretnék neki odaadni.

– Értem. Mikor érkezne hozzánk?

– Úgy számoltam, hogy biciklivel kb. fél órás út lesz, ha most elindulok.

– Rendben, várjuk szeretettel. Addig szólok Marci bácsinak. Csodás az idő, így kint leszünk a kertben. Jelentkezzen be a portán, ott majd eligazítják.

– Nagyon köszönöm a segítséget! Indulok azonnal.

Miközben tekertem a külváros felé vezető kerékpárúton, bizonytalanság fészkelte be magát elmémbe. Tépelődve húzódtam le az útról. Megérintettem a vállamon pihenő táskát, amely hirtelen súlyként telepedett rám.

– Biztos, hogy jó ötlet átadni a levelet? Mi van, ha olyan sebet tépek fel, ami jobb lenne, ha érintetlenül maradna? Van jogom ezt tenni? Engedjek a kíváncsiságomnak vagy ne bolygassam a múltat?

Arcomat az egyre magasabban járó nap felé fordítottam, próbáltam belőle erőt meríteni. A napsütés lágyan simogatta arcomat, melege átjárta testemet.

– Én tudni akarnám? – tettem fel magamban a legfontosabb kérdést. – Igen, biztosan! – jött a határozott válasz valahonnan mélyről, tudatom egy eldugott szegletéből.

Vettem egy mély levegőt és elszántan nekiiramodtam.

Amikor megérkeztem a főkapu elé, bepillantva a hatalmas, árnyas fákkal és lila levendulabokrokkal tarkított kertbe, mosolyogva beszélgető idős embereket és néhány fehér köpenyes ápolót láttam sétálgatni.

Becsengettem.

A portásfülkéből egy harmincas évei elején járó szőke fiatalember hajolt ki.

– Jó napot! Segíthetek?

– Igen, nemrég beszéltem Bartha Ottóval és jeleztem neki a látogatásomat.

– Oh, igen, Ön érkezett Marci bácsihoz. – mosolyogva nyitotta ki előttem a kiskaput. – Fáradjon beljebb. Ottó és Marci bácsi már várják Önt. Ott vannak annál a hatalmas gesztenyefánál. – mutatott jobbra a kerítés felé. – A biciklit hagyja csak itt nyugodtan!

– Köszönöm! – azzal lassan sétálva közelítettem a jelzett irányba.

Az óriásira nőtt öreg gesztenyefa alatt egy pad állt. Ott ült az ápoló és mellette tolókocsiban Marci bácsi.

Nyeltem egyet és lassú, bizonytalan léptekkel közelítettem feléjük.

– Üdvözlöm Zsófia! Örülök, hogy itt van. – köszöntött Ottó, miközben felém nyújtotta kezét.

– Jó napot!

– Ez a fess úriember pedig Tóth Márton, a mi Marci bácsink!

Az idős férfi érdeklődve tetőtől talpig végig mért, majd mosolyra húzta a száját.

– Jó napot kedves Zsófia!

– Csak Zsófi!

– Miután a bemutatkozáson túl vagyunk, én itt is hagyom Önöket! Jó szórakozást! – azzal az ápoló elsétált a főépület felé.

– Elnézést Marci bácsi, hogy így ismeretlenül magára törtem. – szabadkoztam.

– Mindig örülök a látogatóknak, főleg, ha ilyen kedves és csinos. – kacsintott cinkosan. – Foglaljon helyet! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért is jött el hozzám. – várakozó pillantással nézett rám.

– Hol is kezdjem? – sóhajtottam, majd minden bátorságomat összeszedtem. – Belevágok a közepébe, nem baj?

– Nem, dehogy! Úgy lesz a legjobb! – bólintott biztatóan.

– Szóval én vettem meg a Rácz család régi lakását a Morvai utcában. – tartottam egy kis szünetet, és vártam a reakcióját. Nyugodt maradt, így magabiztosabban folytattam mondandómat. – Kibéreltem a tetőteret, hogy egy jógastúdiót nyithassak. Amikor átvettem a helyiséget, találtam egy régi szekrényt, amiben volt egy táska, benne pedig ez. – óvatosan húztam elő táskámból a levélköteget. – Ezek Önt illetik.

A férfi kinyújtotta sebhelyes, ráncos kezét, és óvatosan tapogatta a borítékokat. Megrökönyödve bámulta őket. Szemébe kövér könnycseppek gyülekeztek, miközben hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Piroska! – rekedt hangja reszketett.

Amikor ismét rám nézett, szoborrá dermedtem. Tekintetében a mennyország fénye és a pokol tüze vívott ádáz küzdelmet. Elfehéredett ujjakkal szorította a kerekesszéke karfáját, arcizmai pattanásig feszültek.

– Piroskám! – motyogta.

– A legalsó levél még bontatlan. Önnek címezte, de sohasem küldte el.

Megérintette a levelet, lágyan, mintha csak az emlékeiben élő lányt simogatná.

– Most magára hagyom. – felálltam és arrébb akartam sétálni, de megállított.

– Kérem, maradjon! – esdeklőn nézett fel rám. – Felolvasná? Tudja, hasonlít a hangjuk.

Nyeltem egy nagyot. Torkom porzott, mintha sivatagi szél szántotta volna fel. Néztem a megtört férfit és már nem az idős, beteg Mártont láttam, hanem az életerős, fess Marcit.

Visszaültem a padra és óvatosan felnyitottam az évtizedek óta lezárt borítékot. Lassan előhúztam a megsárgult papírlapot, vettem egy mély levegőt, és halkan mormolni kezdtem a szavakat, akár egy zsolozsmát. Az idős férfi megfogta a kezemet és úgy szorította, mintha az élete múlna rajta.

 

„Drága Marcim! Egyetlen Szerelmem!

Utoljára küldök Neked levelet Magyarországról. Tudnod kell, hogy csatlakoztam egy ellenálló csoporthoz, akikkel menekülteket segítünk. Velük együtt elhagyom az országot, mielőtt az ostromló erők teljesen bekerítik a várost. Hosszú út áll előttem, de bízom benne, hogy eljutok Amerikába. Terveink szerint hajó visz minket majd New Yorkba, ha megérkezem, azonnal írok Neked! Amint lehet, visszatérek, hogy újra együtt lehessünk Szerelmem! Annyira hiányzol, hogy nem tudom szavakba önteni. A szívem megszakad, amikor Rád gondolok. Oly régen láttalak, de tudom, hogy ragyogó tekinteted most is engem keres. Vigyázz Magadra! És lenne még egy kérésem: Várj Rám, kérlek! Hiszek benne, hogy hamarosan ismét egymás kezét foghatjuk, ahogy régen.

A viszontlátásig sokszor csókollak!

 

Budapest, 1944. december 19.

 

Az utolsó sor után alig kaptam levegőt.

Piroska szavai lelkem legmélyebb bugyraiba ásták be magukat, és belülről, mint egy percegő szú-sereg, kezdtek rágni. Néztem a tolószékben ülő idős férfit, aki némán zokogott. Feltörő könnyeimnek nem tudtam gátat szabni, átölelve vele sírtam én is.

Amikor elfogytak a könnyeink, gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett, csak a szélben zizegő levelek neszeztek.

Eszembe jutottak a mitológiai sors fonalának őrzői, a néha kegyes, máskor kegyetlen párkák, akik gonosz játékot űztek a szerelmesekkel. Láttam magam előtt, ahogy irigykedve nézték, amint a fiatalok egymás iránti lángolása egyre nőtt, ezért a sors szövetének szálait kegyetlenül összekuszálták. A szerelmesek elvesztették egymást az idő és a távolság végtelen óceánjában. A szikra nem tudott fellángolni. A sors szunnyadásra kárhoztatta, de a szikra sohasem hunyt ki. Marci szívének egy rejtett zugában tovább izzott, hamu alatt meglapulva, reménykedve a lehetetlenben. Ám a párkák gonosz terve testet öltve kísértette, ami nem engedte szabadon a szikrát, az pedig lassan egyre mélyebb sebet égetett a szerelmes férfi szívébe. Ő elrejtette a világ elől szenvedését, élte tovább az életét, de a mardosó kín minden egyes nap emlékeztette őt a veszteségre, amit a sors könyörtelen urai elvettek tőle.

– Köszönöm, hogy megadta ezt nekem! – hálával telve nézett a szemembe. – Soha nem tudtam pontosan, mi történt. Nem értettem, miért hagyta el a várost, amikor tudta, hogy csapataink hamarosan megérkeznek. Most már tudom. Soha nem hittem el, amit mások pletykáltak róla. Azt mondták, gyáván elmenekült a harcok elől. De ez nem igaz! Elment, hogy másokat mentsen, akár a saját élete árán. Még a szerelmünk árán is!

– Sajnálom. – nem tudtam többet kinyögni. Fájdalma átjárta lelkemet.

– Legalább megadatott, hogy ne bizonytalanságban haljak meg. Mindig hittem benne! – remegő kézzel tartotta a könnyáztatta papírt. – Megtenne nekem még valamit?

– Persze. Mit szeretne?

– Máskor is meglátogatna? Nagyon örülnék neki, ha újra találkozhatnánk. Amikor a hangját hallgatom, visszarepülök az időben. És egy kicsit újra együtt lehetek vele.

Átöleltem.

– Itt leszek, amikor csak szeretné. Ígérem! – és egy puszit nyomtam ráncos arcára.