Karcsú szoborlány áll az apró kert közepén, körülötte különféle bokrok, virágok, színes kavicsok. A sápadt teremtésen mindössze egyetlen lepedő van, az takarja meztelen testét, ám a vékony lepel sejtetni engedi körvonalait: apró, kerek melleit, lapos hasát, szégyenlősen gömbölyödő csípőjét, vékony lábait. A visszafogott báj és gyengédség megtestesítője, melyet a nagymama azért vásárolt meg, hogy példaképként állítsa unokája elé. Azt remélte, amit napi szinten lát azt akaratlanul is magáévá teszi, felölti és visszatükrözi vonásait, átitatódik a szobor nemes lelkével.
Van egyáltalán a szobroknak lelke? Nem pont az a lélek egyéni sajátossága, hogy nem megfogható, nem körvonalazható, nem anyagszerű? Pont a súlyos márványnak lenne lelke? Ami minden, csak nem könnyed, nem szabad? Rendben, tegyük fel, hogy van neki lelke… de akkor gondolkodnia is kell, nem? Mégis milyen gondolatai lehetnek a márványnak?
Ez a kérdés foglalkoztatta az unokát, amikor megállt a szobor előtt és annak értelmes szemébe tekintett.
– Bizonyára unod az egyhelyben állást. – szólította meg – Hiszen fiatal vagy, neked tele kell lenned energiával. Futnod kellene, játszani, bújócskázni, virágot szedni és nem mereven elmélkedni, mint egy katonának. Mint egy őrnek. Mi felett őrködnél te, az apró kezeiddel? Ezekkel a kezekkel rajzolni, gyöngyöt fűzni, babázni kellene. – ezen a ponton elgondolkodott, majd hirtelen felderült – De talán, babázhatunk így is!
Azzal befutott a házba és egy szalmakalappal tért vissza, ami rózsaszín szalaggal volt átkötve. Az unoka letépett egyet a szobor körül gyülekező virágok közül és a szalagba tűzte, mielőtt a kalapot rátette volna a szoborlány fejére, majd hátrált pár lépést, hogy megnézze a végeredményt.
– Így mindjárt más, igaz?
– Igaz. – válaszolt csendesen a szobor.
Az unoka megdöbbent.
– Te beszélsz? – kérdezte csodálkozva – Mióta tudsz beszélni?
– Ettől a pillanattól fogva. Most, hogy te figyelmen kívül hagytad, sőt kigúnyoltad szobor voltomat azzal, hogy emberi öltözékkel ruháztál fel.
– A kalap miatt beszélsz?
– A kalap miatt, amivel megsértetted a szobrok alapelvét: a változatlanságot. Mert mi egy szobor? Mozdulatlanság, merevség, ami örök időre úgy marad, ahogyan megalkották. Engem kalap nélkül alkottak, de te változtattál ezen. Homokszemet dobtál a gépezetbe, ezzel beleszóltál annak működésébe és légy áldott ezért!
– Hát, ha csak ezen múlik, hozok én neked mást is! – lelkesült fel az unoka és ismét eltűnt a házban, ahonnan egy piros kendővel és egy pár vékony kesztyűvel tért vissza.
A kendőt a szobor nyakába kötötte, aki ezek után képes volt elfordítani fejét és megszemlélhette az ismert kert eddig ismeretlen részeit.
– Tudod, ha valaki egyhelyben áll, nagyon-nagyon sokáig, akkor fogalma sem lesz róla, hogy mi van mögötte. Ha csak pár pillanatig tekintesz egy irányba, akkor is lesz a környezetednek egy szelete, amire nincs rálátásod. Hát még ha hosszú időre lecövekelsz.
– Mindig lesz körülötted egy része a világnak, amit nem látsz. – jegyezte meg bölcsen az unoka – Hidd el, próbáltam már olyan gyorsan forogni, hogy egyszerre lássam mindazt, ami körülvesz, de csak azt értem el, hogy nagyon elszédültem.
Ezután felhúzta a szobor kezeire a kesztyűket, aki ezek után már képes volt mozgatni karjait. Első dolga volt megvakarni orrát, ami azóta viszketéssel gyötörte, amióta tavasszal rászállt egy méh. Noha hónapok teltek el a rovar távozása óta, apró lábainak emléke még mindig gyötörte.
Ezzel a mozdulattal azonban elejtette kezéből a lepedőt, ami lehullott róla, feltárva meztelen testét, mire az unoka zavartan feljajdult:
– Ne haragudj, máris hozok neked rendes ruhát!
A szobor csak legyintett:
– Nincs takargatnivalóm. A különböző öltözékek csak eltávolítják egymástól az embereket. Hierarchiát teremtenek az egyenlők között is.
– Én azért hozok neked valamit, mégsem láthatnak így az emberek.
– Nincs olyan fényes vagy erős páncél, ami mások tekintetétől és ítéletétől megvédene. Pedig pont attól ember az ember, hogy gyengeségei vannak, hogy nem tökéletes. Ám nem akarlak zavarba hozni, ha gondolod, hát hozz nekem ruhát.
Az unoka csakhamar vissza is tért egy pólóval és egy térdig érő szoknyával.
– Érdekel, milyen a világ a kerten kívül? – kérdezte a sápadt lányt.
– Érdekel. – felelte a másik.
Az unoka megfogta a vékony, hideg kezet és azzal elindultak a kapu felé.
Kint csendes világ köszöntötte őket. A felnőttek dolgoztak, a gyerekek – nyári szünet lévén – otthon vagy nyári táborokban töltötték az időt. Csak egy-két nyugdíjas jött velük szembe vagy a kezükben teletömött szatyrokkal vagy a maguk után húzott, zötyögve guruló bevásárlótáskákkal.
A szoborlány és az unoka némán sétálgatott az utcák között, egyikből a másikba kanyarodva. A kerítések tövéből kutyák ugattak utánuk, a járdán macskák keresztezték útjukat, közeledtükre madarak röppentek el és telepedtek a legközelebbi fák ágaira. Az égen egyetlen felhő sem volt, a nap zavartalanul tűzött a betonra, fénye visszaverődött a kirakatüvegekről, melyek mögött a legkülönfélébb termékek csalogatták a vásárlókat: százféle színű és alakú csokoládék, sütemények, gyertyák, virágok, fonalak, írószerek, kalapok és öltönyök. Az unoka hagyta figyelni a márványlányt, aki hangtalanul szívta magába a külvilágot. Mindent észrevett, mindent megfigyelt, de semmit sem tett szóvá, helyette gondosan elraktározta magában.
Sokáig járták a várost és itták magukba annak minden részletét. Nézték a macskakövön ugráló verebeket és hallgatták a szélben halkan csilingelő szélcsengőket, melyeket durván félbeszakított az óránként felzengő harangszó. Végül egy szökőkút mellett telepedtek le, a padról hallgatták a víz csendes beszédét.
Az unoka nem állhatta tovább, megkérdezte a másiktól, hogy mi a véleménye a világról?
A márványlány sokáig gondolkodott a válaszon, majd végül tétován felelt:
– Szép. Szép minden. A meleg, a fény, a csillogás, ez mind nagyon szép. – hallgatott egy ideig, mérlegelte, hogy folytassa-e, hiszen nem akarta megbántani idegenvezetőjét, de végül mégiscsak óvatosan hozzátette – Tudod, csak azt nem értem, hogy mire jó az a rengeteg cifraság? Azok a sokszínű, érdekes alakú, de teljesen haszontalan holmik, amikkel tele vannak a boltok? Miért kellenek nektek azok az értéktelen dolgok? Nem elég értékes nektek, hogy emberek vagytok? Hogy lélegeztek, mozogtok, éreztek, esztek, isztok? Hogy léteztek, hogy a testetek működik, hogy dobog a szívetek, hogy száguld a véretek, hogy gondolkodik az elmétek, hogy a tüdőtök újra és újra megtelik levegővel és mindezt felügyelnetek sem kell, mert a testetek irányítja tulajdon működését? Ez önmagában érték, a természet csodája! Egy egészséges test, ez minden, amire szükségetek van. Minden más, szerintem, felesleges felszínesség és hiúság.
Az unoka ehhez nem tudott mit hozzáfűzni. De élete során még sokszor eszébe jutott ez a délután a márványlánnyal.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable