Szaporán és vidáman szedte a lábait, a megszokott vidéki kis utacska, jól ismert, keskeny kis járdáján. Időben indult el, tehát nem kell rohannia. Volt idő a kényelmes kikapcsolódós könnyed sétára. Ilyenkor, mindig érdeklődve nézegeti a házakat és annak kertes portáit. Időnként azonban, megtorpanva áll meg, sőt majdnem felkiáltva, a gyönyörűségtől, mikor meglátja az ősz pompázatos színkavalkádját, egy bokor, vagy fa lombozatában. A rozsdabarna, okker sárga, burgundi színek különböző árnyalatai ragyogtak szerteszét, amerre csak látott, még a lábai alatt is, hiszen a fákat elhagyó tarka levelek az utolsó táncukat járták. A szomorú elmúlás időszaka ez, de mégis van benne valami vidámság, ami feloldja ezt, mert tudják, hogy visszakerülnek oda, ahonnan elindultak. Ez a néma belenyugvás, beteljesülés érzése, hiszen pihenni készül a természet a szikrázó, tomboló nyár után.
Megbabonázva, meg-meg áll, mindenről elfelejtkezve, gondolataiba merülve. Megsimogat néhány levelet, ami újabb érzést kelt. „Milyen fenségesen szépek”, közben megcsapja a földszaggal keveredett, száraz levelek illata. Mélyen, az orrába szippantja ezt a természetadta mixet, az avar illatát. Ilyenkor akaratlanul is megszűnik a külvilág gondja, baja, és lényegében eggyé válik a természettel. Most már, a gondolatok is elcsendesülnek, a lélek is megpihen és csak a szívünkkel látunk már mindent, és a melengető szeretet, szép lassan áramlik szét a testünkben. Talán, még a földanya szívének dobbanásait is hallani véli, akinek az élet számtalan csodáit köszönhető. Ebben a varázslatban sok mindent elképzelünk…a rigók motoszkálása az avarban, manócskák huncut kis jelenlétét képzeljük. A méhecskék, pillangók icike-picike kis tündérekké változnak…akik vidáman fogócskáznak, kergetőznek az enyhe kis szellőcskék fuvallatában…időnként, egy-egy kis erdei virágra szállva megpihennek, vagy, csak egy kis finom kis illatot akarnak szippantani, amitől megrészegülve, cikkcakkban repkednek tovább…
Egy kerékpáros suhant el mellette…és a varázslat lassan, oszladozni kezd……és észrevette, hogy ezen az oldalon, a járda végére érkezett, át kell mennie a másik oldalra, ahol folytatódott, a még keskenyebb, árokmenti, kitaposott utacska. …ott, már árnyékosabb is lesz, hiszen hatalmas fenyők tövében haladhat tovább. Sehol senki… fülledt nyárias meleg van még, pláne, így a koradélutáni órákban. Csend van…még az örökké csivitelő, kis madarak is pihennek.
Átmenőben azért, jobbra, balra tekintett és át akart menni úttesten. Egyszer csak, pont az út kellős közepén, lecsusszant a lába, a papucsról, és a rossz, akaratlan, félresikerült lépéstől elveszítve az egyensúlyát, a következő pillanatban, már egyre közelebbről látta, az aszfaltot…hirtelen felfogva, hogy mindjárt ismét menthetetlenül elterül, abban a pillanatban, elindult egy villám ellentámadás az agyában. Megparancsolta magának, hogy most „Nem, nem …most nem fogok elesni, nem, nem, most azért sem! Nem adom meg magam ennek a gonosz véletlennek! Ezúttal nem! Nem fogja a bordáit fájlalni hónapokig, mint legutóbb, nem is olyan régen, amikor futásközben felbukott és hatalmasat esett…ezen pillanatok töredéke alatt, egyszer csak azt veszi észre, hogy a majdnem négykézláb testhelyzetet felváltja, a derékszögű, akarva akaratlan futva haladás, és egyensúlyának visszanyerve, már majdnem kiegyenesedve ér át, az út túloldalára…
Ott, még mindig karjaival a levegőbe kapaszkodva csápolt, egy két csapást, míg elbizonytalanodott lábaival végre, a talajhoz tudta rögzítette, a lábait. Egy darabig bambán, kikerekedett szemekkel, mereven nézte az utat, és próbálta összeraknia történteket…
–Ez most mi volt…hogy hogy nem estem el…mintha valaki utánam kapott volna…de…miért akarta valaki, hogy elessek… és ki akadályozta végül mégis meg ebben…vagy az agyam hallgatott a parancsszóra, mint egy vezérlőfülke…tehát, szót fogadtam saját magamnak…Hm?!”
Mire odaért, már el is felejtette az egészet, hiszen nem érzett fájdalmat. Azonban, visszafelé menet, amikor a különös baleset színhelyére értek, egy kis időre megálltak és felelevenítette ezt a különösen rejtélyes balesetet az unokájának…
Hazaérve megpihent egy kicsit …ám amikor felakart állni nem tudott! Ő, ennek ellenére nem akart korházba menni, de a család másképp döntött…az autóból is, csak segítséggel tudott átülni a tolókocsiba. Félmosollyal az arcán, viccelődve kérdést intézett a felé:
” Nem korai még nekem ebben a kocsiban ülni kisfiam?!”
Röntgen után, kiderült, szerencsére semmi komoly baj nincsen, egy kis borogatás és pihenős napok következnek ezekután…csak semmi ugribugri…naná, hogy nem…jó pár napig még borogatni kellet, a különben is, csak enyhén duzzanatos bokáját…valamint, többször kapta rajta magát azon, hogy a gondolatai, még mindig, a rejtélyes, el nem esés, pillanatai körül forognak… mintha valaki azt akarta volna, hogy essen el, aztán mégis, mintha meggondolta volna magát…
Author: Szendrei Ágnes
Szendrei Ágnes vagyok, festek és írok is. Ez egyáltalán nem ritka a festők világában, szinte ikertestvérnek is mondhatnám az én szempontomból. Egy pár éve, adtam a fejem írásra, ami valószínűleg bennem lakkozott már a serdülő korban, mert már akkor is szerettem kis történeteket papírra vetni. Pár éve megjelent már két könyvem is. A továbbiakban is kedvem van novellákat írni, sőt, talán még könyvet is. Voltam irodalmi színpados is, mert az előadó művészet is vonzásában tartott egy darabig. A Facebook oldalamon felolvasó sorozatot indítottam a könyveimből. A közelmúltban pedig az Irodalmi Rádió Grundon porondján olvastam fel egy novellámat, valamint a tavalyi antológiában is szerepelt egy írásom. A továbbiakban is elhivatottságot érzek az írás irányában.
