A belvárosi buszmegálló sarkába húzódva ácsorgott, miközben egy vékony, puhakötésű, sötétkék könyvecskét szorított erősen a mellkasához. Közel egy órát kellett még várakoznia a busz érkezéséig, de nem bánta – szándékosan jött korábban. Válláról lassan lecsúszott vászontáskájának a füle, és amint észrevette, gyorsan a helyére igazította. A kedvence volt, mindig ezt a darabot vitte magával, bárhová ment. Fontos volt számára, de talán nem is a táska, sokkal inkább a színes textilfilcekkel készült megannyi rajz, ami azt díszítette. Még ennél is többet jelentett neki a kötet, ami bőven elfért volna a táskában, de Emese mégis a kezében szorongatta. Vajon örökre eltűntek a csillagok? volt a címe, és a lány az elmúlt években sokkal személyesebben tudott kapcsolódni a történethez, mint azt valaha szerette volna. Szinte kívülről tudta az egészet, olyan sokszor elolvasta már, ezért most a jól ismert oldalak helyett inkább a gondolataiban merült el. Már csak a könyv láttán is tömérdek emlék rohamozta meg: beszélgetések és ölelések, amelyek számára olyan sokat jelentettek még mindig, pedig a barátság már régen véget ért. Emese lehunyta a szemét, és élvezte az arcát simogató tavaszi napsugarakat, miközben arra gondolt, vajon a fiúnak is megvan-e még a könyv. Vajon ennyi idő elteltével ő is elolvassa újra meg újra?
Rövidesen megérkezett a városba, ennek ellenére nem sok utas ült a buszon. Néhány idős néni és bácsi az első üléseken, a hátsó ajtó közelében egy fiatal lány, aki nem sokkal azután tett fel a fejére egy fejhallgatót, hogy leült a közelébe egy család, három kisgyerekkel. És ott volt még egy fiú a leghátsó ülésen, aki olvasnivalójába temetkezve zárta ki a külvilágot. A busz néha megrázkódott, amitől a fiú olvasás közben megszédült, így rövid időközönként az ablakon kifelé bámulva szüneteltette a két barát történetét, és gondolataiba merülve a sajátját játszotta le ismét. A vékony kis kötetet ilyenkor mindig lapjaira fordította az ölében, tenyerét pedig a puha, sötétkék, apró csillagokkal borított fedélen pihentette. Nem ez volt az első alkalom, hogy olvasta – Bálintnak nagyon sokat jelentett a történet, és egyes részeket már szóról szóra megjegyzett. Kapcsolatuk keserédes emléke árnyként követte mindenhová. Mindig szívesen idézte fel a lányt, de a valóság hideg ujjai újra és újra összeszorították a szívét, eszébe juttatva, hogy eltávolodtak egymástól. Már fogalma sem volt, mi lehet vele, hol élhet ebben az olykor kicsinek tűnő, mégis hatalmas világban. Akárhányszor ránézett a nagy becsben tartott műre, szinte maga előtt látta legszebb közös pillanataikat, és a lány nevetése olyan élénken hangzott fel a fejében, hogy egy röpke másodpercre úgy érezte, ott ül mellette. Tudta, hogy mennyire fontos volt a lánynak, az bízott benne, hogy a barátságuk az iskolán kívül is tart majd – ő pedig megígérte, hogy így lesz. Ennek ellenére mégis külföldre költözött. Nem felejtette el azonban a lányt, és az utóbbi időben kifejezetten sokat gondolt rá. Még mindig szerette őt, hiányzott neki az, amit egykor egymásnak jelentettek, és bármit megtett volna azért, hogy újra találkozzanak.
A belváros forgalma jelentősen lelassította a buszt. A lámpa előtti hosszas várakozás után végre tovább indult, de rövidesen ismét megállt – ezúttal egy buszmegállóhoz érkezett. Bálint hátulról figyelte a felszálló utasokat, majd mikor az ajtó bezárult az utolsó felszálló mögött, kipillantott a buszmegállóra. Csak ketten maradtak – a többség erre a buszra várt – egy telefonáló férfi járkált fel-alá, kezével hadonászva a levegőben, és egy lány olvasott a sarokban állva. Vállig érő fekete haján megcsillant a napfény, ami hirtelen nosztalgikus érzést keltett a fiúban. A busz már elindult, de mielőtt a buszmegálló végleg eltűnhetett volna a látószögéből, felismerte a lány kezében tartott könyvet. Mire magához tért a döbbenettől, hiába nézett már hátra – nem tudta megállapítani, hogy valóban Emesét látta-e.
Author: Phaedra Winter
Phaedra Winter vagyok, 2004. május 24.-én születtem, Bendekovics Réka néven. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szereztem diplomát anglisztika szakon 2026 januárjában. Az irodalom iránti szeretetem az egyetemi éveimnek, az angol és amerikai irodalomnak köszönhető. Az írással 2025 januárja óta foglalkozom, elsősorban novellákat és verseket írok – utóbbiakat többnyire angol nyelven –, emellett pedig az első regényemen dolgozom, amely egy lélektani felnövéstörténet. A Phaedra Winter írói nevemnek nincs különösebb története. Egyszerűen csak megtetszett, és úgy éreztem, összhangban áll azokkal a témákkal, hangulatokkal, amik az írásaimat jellemzik. Az alkotás mára már nélkülözhetetlen része az életemnek. Az írás mellett szeretek festeni, rajzolni, fotózni, és természetesen olvasni is. Kedvenc írónőm Sally Rooney, aki nagyon inspiráló is számomra. De ha már inspiráció, azt leginkább az életből szerzem. Mindennapi történések, beszélgetések, tapasztalatok azok, amik igazán megmozgatják a fantáziámat, és inspirálnak, mint író, alkotó. Hiszen leggyakrabban két oka van annak, hogy írunk: fiktív világokba menekülve kiszakadni a valóságból, vagy éppen magáról a valóságról írva jobban megérteni azt.