Józsi arra ébredt, hogy a szemét égeti a nap. A kocsma bejárata előtt találta magát az árokban, és piszkosul el volt ázva.
Majdnem annyira, mint tavaly húsvétkor, amikor az egész falu róla beszélt, mert már az első helyre talaj részegen ment locsolkodni. A kapu be volt zárva, de a függöny libbenéséből tudta, hogy a háziak otthon voltak. Ittas állapota bátorságot adott neki, ugyanakkor nehezítette is eltökéltségét. Alig bírt átmászni a kerítésen, hogy bejusson. Mire beesett az udvarra, a házigazda már ott állt felette, és az addig csak csaholó kutya a lábszáránál tépte az olcsó vászonnadrágot. Ekkor tanulta meg egy életre, hogy az a kutya, amelyik ugat, az bizony harap is. Legyintett egyet az emlékre, majd feltápászkodott.
Az eső enyhén még esett, az égen szivárvány ragyogott. Utálta a szivárványokat, majdnem annyira, mint a fejfájást, ami az előző napi berúgásával járt. Már Marit is utálta, de legjobban éppen azt az embert utálta, aki egész este Marival volt. Sosem látta előtte, de most visszamegy a kocsmába és szétveri, az biztos. „Há’ nehogy má’ a fika egye meg az óvodást!”
Szédült, de elindult, hogy a gondolatait tettre váltsa, ám a lendülete alábbhagyott, amikor meglátta a bejárat elé húzott rácsot és a „zárva” feliratot.
Legyintett egyet, és félrészegen elindult hazafelé. Természetesen útba ejtette a kisboltot is, hogy vegyen magának egy sörikét, nehogy szomjan dögöljön.
A bolt külső és belső bejárata között (sosem értette, minek két ajtó egymás után) állt egy ember. Józsi illedelmes volt, előrenyújtott kezével jelezte a másiknak, hogy az menjen előre. A másik ember is előzékenynek bizonyult, ő Józsit engedte volna be hamarabb. Egy ideig elszórakoztak ezzel, de Józsi elunta végül és bement még mielőtt elviszi a szomjhalál.
Mivel az akciós sör lehetősége megduplázta a tervezett mennyiséget, elégedett mosollyal jött ki az üzletből. Kisé csodálkozott, hogy az ajtók között még most is ott áll az előzékeny ember, de amikor észrevette annak a kezében is a két sört, felhúzott szemöldökkel konstatálta, hogy van ott egy tükör, ami megtréfálta. Legyintett egyet, és elindult.
Nem bírta ki hazáig. Egy valamire való magyar munkásember számára minden tárgy sörnyitó (még akkor is, ha az a munkásember történetesen munkanélküli per munkakerülő). Józsi bontott már ki sört kulccsal, öngyújtóval, villával, az övével, asztal szélével, a körmével, egyszer még sörnyitóval is.
Ezúttal az egyik sörével bontotta ki a másikat: az egyik kupak lefeszítette testvérét arról az üvegről, amiből habzón szökni kezdett a folyékony kenyér, s amire Józsi azon nyomban buzgón ráillesztette szívó szájszervét.
A feleslegessé vált kupak gurult néhány decimétert a murvás földön, majd reményvesztetten megállt, és hasra vágta magát.
Fruzsi imádott bicajozni, mert imádta a biciklijét és mert az anyukája tanította meg biciklizni, a hátsó csomagtartóra szerelt seprőnyél segítségével. Kezdetben félt ráülni és kipróbálni, félt attól, hogy nem tudja megtanulni, hogy hogyan kell használni, de az anyukája elmesélte neki, hogy ő is ugyanezen a kerékpáron tanult meg kerekezni, és őt is az anyukája tanította meg rá, ugyanígy: eleinte az egyik kezével a kormányt fogta (Fruzsinával együtt), a másik kezével a lánya vállát, így tolta lassan a gyereket. A kislánynak csak hajtania kellett, azután hajtania és kormányoznia, amikor kis idő múlva a szülői kéz elengedte a kormányt, és felváltotta a másik kezet a gyermek vállán, a szabaddá váló kéz pedig a seprő nyelét fogta. Ekkor már teljesen Fruzsi vezetett. Hamarosan Anya már csak a seprő nyelét fogva kísérte a kislányt, aki gyakran szólt hátra, hogy „El ne engedd!” Ám az anyja titokban el-el engedte a botot, s ezt a kislány nem is tudta. Amikor az idősebb Fruzsina már biztosan tudta, hogy a lánya megtanult biciklizni, elengedte, megállt és büszkén mosolyogva nézte, ahogy a kis copfok lobognak.
– Ügyes vagy, Fruzsi! – kiáltott a lánya után, és amikor ő visszanézett anyjára, akitől egyre jobban távolodott, nem esett el (bár kissé kacskaringózott), hanem büszkén vezette tovább az Ő bicaját. Nagy ívben megfordult a csendes utcácska végén és széles mosollyal az arcán robogott Anya felé. Ekkor attól tartott, hogy miként fog megállni, de az anyja segített neki.
Az akkor még kopott festésű kerékpár már fel volt újítva. Apja átfestette, élénk piros színben csillogott, a küllőkre színes műanyag díszek kerültek, amik menet közben le-le csúsztak azokról a fényes küllőkről, s így fura dallamot adtak a haladásnak. A kormányokra szerelt tükrökön színes krepp papírok lobogtak.
Ezzel a csodajárgánnyal farolt egyet Fruzsi, amikor a kisbolt előtt elhaladva meglátta a földön heverő, a nap fényétől megcsillanó söröskupakot. Nyitott szemmel járt, mert szeretett kincseket gyűjteni. Ezeket a tárgyakat (az apja szerint kacatokat) a csomagtartó végére felszíjazott szerszámtáskában gyűjtögette. Ide kerül majd ez a kupak is, de egyelőre csak zsebre vágta. Még nem tudta, hogy mire használja majd ezeket a kincseket, de azt tervezte, hogy a legszebbek valahol a bicikli díszei lesznek.
A patak felé vette az irányt. Volt egy titkos helye ott, amerre soha senki sem járt, csakis ő. Itt szeretett tervezgetni, álmodozni.
Az egyik kereszteződéshez érkezve látta, hogy a keresztező úton egy fehér furgon közeledett. Leszállt a biciklijéről és megvárta amíg az autó elhalad. A szülei óvatosságra tanították, csak a szabályok betartásának ígéretével engedték el az utca végétől távolabbra, s az egyik szabály az volt, hogy ha bizonytalan egy kereszteződésnél, akkor inkább szálljon le. A furgon megállt előtte, és látta, ahogy a sofőr a nyakát nyújtogatva kémleli a kereszteződés mind a négy irányát. „Biztosan nem tudja, merre menjen.” – gondolta a lányka. Ekkor a jármű oldalajtaja kivágódott és egy férfi felfoghatatlan gyorsasággal berántotta a könnyű gyermeket. Az autó elhajtott, az esetet senki sem látta. A felborult kerékpár kereke még pár másodpercig forgott. A küllőkre szerelt műanyag díszek fura dallamot adtak a forgásnak.
A két férfi majd megáll a furgonnal egy elhagyatott ház gazzal benőtt udvarán. Nem húznak maszkot, nem fogják álcázni magukat, kockáztatnak. Egyikük a házba siet, a társa kiveszi a kislány élettelen testét a raktérből, ekkor fog kiesni a söröskupak a gyermek zsebéből. A férfi beviszi Fruzsit a házba, és csak Isten tudja, mit csinálnak majd ott vele, de még Ő is megpróbálja elfelejteni az egészet. Amikor a tettesek elhagyják a romos épületet, az áldozatuk nem lesz velük, autójukkal rátolatnak a söröskupakra, és a lágy talajba nyomják azt.
Évekkel a temetés után a házat lebontja majd az önkormányzat, a területet rendbe rakják, és piacot létesítenek rajta. A vállalkozás három év múlva fog becsődölni, a piactér elnéptelenedik. Újabb 72 évszakkal később az elvadult területen egy gyereksereg játszik majd. Focizni fognak, és egyiküknek nem fog passzolni a társa, ami miatt az előbbi duzzogva kiáll majd a játékból. Miközben a pályának kijelölt terület széléhez siet, a poros földet rugdosva jókora porfelhőket képez, és arrébb rúg egy régi söröskupakot.
Vizsgálgatni fogja, izzadt pólójával tisztogatja majd és hazaviszi, hogy a gyűjteményébe rakja.
Amikor haza fog érni, a nagyapja, Józsi papa újra a verandán fog ülni és a kezében újra ott lesz egy sörösüveg. Mindegy, hogy mi okból, de újra leteremti majd unokáját, aztán békésebb hangon el fogja kérni tőle a kupakot. Nézegeti majd és felsóhajt, mielőtt újra meghúzza a sörét:
– Hej, régen mennyire szerettem ezt a márkát.
(Ez a novellám A tárgyak lelke című pályázatra készült és az azonos című antológiakötetben jelent meg. Írásommal a harmadik hellyel jutalmaztak, számomra nem kis meglepetést okozva ezzel.)
Author: Németh István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.