Hazatérés a Havasba/ A Havas Táltosa.
Majd ha végre a Havasba egyszer hazatérek,
Vár rám az erdő s vadak, tölgyek regényeket mesélnek.
Mosolyogva nézik, ahogy elém futnak az őzek és a nyúl,
Szarvas bólint, róka rám kacsint, baglyot verem fel álmából.
Sólyom vállamra száll, vaddisznók sárba fürdve röfentenek rám,
Ezüstszárnyú és társai már fütyülik kedvenc nótám.
Finom avar zörög, apró faág serccen a talpam alatt, zölddelve virul ki minden.
Pókháló szövődik fák között, nem tépem szét, hisz ezért teremté őt az Isten.
Gombától illatos az erdő, csigák, hangyák és apró bogarak másznak.
Valamennyi fát ismerem, fakadó víz mellett öreg tölgy földből kiálló gyökerei várnak.
Békésen csobog az ezüst víz, béka unottan ül a vizes kövön.
Észre se vettem, hogy ott van, az Öreg rám köszön:
– Hozott Öreg Isten! Megjöttél. Hát vágyad végre hazahozott.
Aztán csak hallgat, én nézem: semmit se változott.
Összes haja vállára omlik, fehér bajuszában bújik meg szája,
Vastag szemöldöke alól szemei csillannak, erő és mélység gyémántja.
Csontos kezében hosszú szárú pipa, lassan eregeti füstjét,
Vászonruhája takarja szikár, de szívós, erős testét.
Ül, hátát a tölgynek döntve, faragott botját maga mellé fekteti,
Mosoly rejtőzik ajkai körül, tekintete párás, ahogy szemeit rám veti.
Megdörzsöli arcát, bajszát végigsimítja, aztán szippant egyet a pipából,
Mélyen s lassan eregeti a füstöt, aromás dohány a javából.
Rám néz: „Nekem hat ujj jutott, fiam, de az Isten téged is megjelölt.
Kik tölgyek alatt születtek, azoknak sorsuk az égben rég eldőlt.
Sokáig oda voltál, erőd kitartott, óvva követtük lépteid, gondoltunk veled.
Az es igaz, hogy lélekben mindig itt voltál ébren, és mikor álomra hajtottad fejed.
Tanultál sokat az emberi világban, láttad a szennyet, a szépet.
Adtál és kaptál, ami hazasegített, az a megőrzött emberséged.
Na, csak most legyünk, érezd a szellőt, add most át magadat teljesen!
Révülve merüljön lelked, ne gondolj semmire, dőlj a tölgynek csendesen…”
2026.05.15.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Gyöngyöspatai Palóc paraszt gyökérzetű, származású. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Amikről írok általam megélt vagy teljesen átélt, események, sorsok, természet, történelem, külső és belső emberi tulajdonoságok. A természet közeli fiatalkori életemnek köszönhetően, tudok így írni emberekről, állatokról, növényzetről és belső lélekről. Nem egyszerűen szobában, íróasztal mellett izzadom ki magamból írasaim. Senki és semmi vagyok a világban, mégis próbálok tanító jellegel is írni. Irasaim a szivárvány teljes skáláját, akaratlanul lefedik, utalok itt arra, hogy szerelmes, romantikus, természetközeli, történelmi tiszteletadás, spirituális, Gyöngyöspatai útikalauz, misztikum, pszichológiai. Vallást érintő versek a Keresztényi és Táltosi hitvilág miatt. Katona jellegű versek, tartalékos katonai szolgálatom gyanánt. Nem ego de! Adakozó lüktetés nem álca hanem valós megélt emelkedő érzés, többek között már több mint 20-szoros állandó véradó vagyok. Ezt inkább mint követendő példának említeniném, én is így kezdtem. És hálás vagyok érte! Nem csak írok, gyerekkorom óta rengeteget olvasok is így szókincsem és kifejezésmódom nem csak a Palóc származásnak köszönhető. Köszönetet szeretnék mondani az Irodalmi Rádiónak, hogy Éngem is és Másokat is felölel, lehetőséget nyújt antológiákban megjelenni és más felolvasó irodalmi estek keretében műveinkből...