120
ÁLLJ!
Parancsszó, melynek a dühöngő természeti erők már nem engedelmeskednek. Talán soha nem engedelmeskedtek, ám az emberek másként hitték. Tévedtek. Eltűnnek a sarki hósapkák. A hevesen párolgó óceánokba olvadnak. De már sosem érik el a tengereket, és folyókat. Minden meder csontszáraz. Egy szempillantás műve volt csupán. Mintha sosem lett volna egy csepp víz sem. Tombol a szárazság.
119
Az egykor mindent és mindenkit életben tartó oxigén feláldozásra került az ipari termelés oltárán. Hiszen az fontosabb volt a tiszta levegőnél. Amely most fojtóan forróvá vált. Minden élőlény ijedten, mohón kapkodná a tüdőt hajtó üzemanyagot. Ám csupán maró füstöt és mérgeket lélegeznek be.
118
Az állatok lassulnak. A ragadozók kergetik a prédáikat. Egyre erőtlenebbül. Végül már lépni is alig tudnak. Ahogy a vadász úgy a préda is vonszolja magát. Mind megbicsaklik, és magát megadva összecsuklik. A növények koromfeketévé válnak. Elszikkadnak. Kigyulladnak. A fű hamuvá porlad, a fákból szenes csonkok maradnak, melyek sötéten ragyognak a Nap gyilkos sugarai alatt. Izzik a repedezett talaj.
117
Könnyek, rettegés, düh és káosz. Az emberiség haldoklik és rántja magával a világot. Sikolyok és könyörgések szólnak egy közömbös istenhez, aki nem fogja megszánni és megmenteni a Földet.
116
Az éhezők maradék emberségüket levetkőzve másznak a parázsló talajon, ami összeégeti őket. Végső kétségbeesésükben a döghúst kezdik marcangolni. A szomjazók megsértik a bőrüket, hogy saját alvadó vérükkel pótolják a folyadékhiányt testükben.
115
Vannak még olyanok, akik nem törtek meg. Legalábbis nem annyira, mint a nagy többség. A többség, ami valójában mindig is gyenge volt. De az óriási kényelemben ennek nyilvánvalósága felett mindenki átsiklott.
Az emberiség csodálatosan önző, ami most végre kristálytisztán látszik. Már senkinek sincs ereje hamis képet mutatni. Lehullanak a hazug állarcok. Nincs szégyen. Csak téboly.
114
Azok, akiknek még elég erejük maradt, igyekeznek olyan módot találni, aminek segítségével kevesebb szenvedés ellenében hagyhatják maguk mögött az árnyékvilágot.
Nem járnak szerencsével.
Nincs megváltás.
113
A holttestek már bűzlenek, bomlanak. Néhány szenes, míg másokat gusztustalan hólyagok borítanak. És vannak, akik a csontig lerágott állati tetemeken hevernek mozdulatlanul.
A még életben lévők kitartanak, minden fájdalom ellenére. Annyira kapaszkodnak a rettegésbe, a gyötrelembe, az élet utolsó szikrájába, hogy inkább a pokoli kínokat választják.
112
Ők már nem lesznek táplálék a halott földnek. Csak egy letűnt kor maradványai. Emléket állítva a mohóságnak, önzőségnek, tehetetlenségnek és ostobaságnak. Azon tulajdonságoknak, melyre ez az öntelt nép oly nagyon büszke volt.
Hiszen ez volt az ára a fantasztikus fejlődésnek, ami aztán mindent romba döntött. Mindez azért volt szükséges, hogy hosszabb, boldogabb, könnyebb élete lehessen mindenkinek. Paradox módon mindennek ez okozta a végét.
111
Mi az emberiség?
Több minden állatfajnál, de kevesebb a teremtés koronájánál. A címnél, amire fájdalmasan vágyott. Többek állatoknál, hisz azok nem zsigerelik ki a végsőkig az életterüket. Csak annyit vesznek el, amennyi kell az életben maradáshoz. A társadalom viszont annyit vesz el, amennyit nem szégyell.
110
Az emberiség egy külön címke. A faj, mely soha, soha nem lesz több önmagánál. Egyszerre jelentős és jelentéktelen, alkalmas és alkalmatlan, okos és ostoba és végtelenül pusztító.
109
A faj, amely “halad” előre megállás nélkül. Legalábbis azt hiszi.
De vajon merre is van az előre?
Felfal mindent, ami az útjába kerül. Akár hasznos, akár nem. Csak azért teszi ezt, mert megteheti. Nem törődve a figyelmeztető jelekkel halad tovább – hite szerint előre. Maga mögött romokat hagyva.
108
Fejlődéssel vagy anélkül is ugyanaz vár az emberekre az út végén. Egy olyan folyamatot próbál meg görcsösen elkerülni, amin egyszer minden egyes fajnak át kell esnie.
A kihaláson.
107
Próbálták elkerülni vagy legalábbis feltartóztatni az elkerülhetetlent. A bizakodás, és a hit, hogy mindig jön egy megmentő tévesnek bizonyult. Godot-ra vártak.
106
Ők maguk sosem küzdöttek.
105
Közben csak telik az idő.
104
Tik-tak.
103
Az én órám mutatója pedig egyre közelebb ér a tizenkettőhöz.
102
Már várom, hogy végre megjelenhessek nekik teljes valómban. Amikor minden konfliktus globálissá válik. Amikor a tornádók, szökőárak, tűzek nem csak falvakat vagy városokat, hanem kontinenseket tarolnak le.
A Föld megszűnik az élet bölcsőjének lenni.
Temetővé változik. Hatodjára is.
101
Annyi gyönyörű kihalási eseményért voltam már felelős. De az emberekét vágyom leginkább. Az ő fájdalmuk édesebb lesz. Majd sutba dobják az erkölcseiket, elveszítik az eszüket. Mindentől megfosztatnak. Sírni, sikoltozni fognak és egymást kínozva kergetik az utolsó jó érzéseket a VÉG előtt.
Kétség se férjen hozzá, hogy egy kivételesen sötét napon megérkezem. A drágalátos reményük, pedig kámforként vész majd a semmibe.
100
Eljövök, ha eljön az időm. Addig viszont még van 100 másodpercük éjfélig…
99
98
97
96
95
94
93
92
91
90
Már csak 89.
88
87
86
Ott állnak a meredély szélén.
85
Közel az éjfél.
Author: Erdős Viktória
Hiszem, hogy az írás – csak úgy mint bármelyik másik művészeti ág – alapvetően a sérült emberek nyelve. Személy szerint azért ragadok ceruzát, tollat, billentyűzetet, okostelefont és olykor írógépet, mert sokszor van bennem valami, ami kibeszéletlen, ami fáj, ami bosszant vagy éppen válaszokra vár. A történeteim abból táplálkoznak, amit már elég jól ismerek, vagy amihez kétségbeesetten szeretnék közelebb kerülni. Nem az életrajzommal szeretnék hatni, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyek megragadnak az elmémben. Fő témám azon hétköznapi vagy történelmet befolyásoló katasztrófák és mulasztások, melyek kiváltó oka az emberi tényező. Írásaim lényege, hogy ne nyugalomba ringassák az olvasót, hanem tükröt tartsanak számára. Szembesíteni szeretnék: a tetteinknek súlya van, és a következményekkel előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie.
