Éjszaka

Fenn a magasban,  

az öreg templom tornyában, 

a tétova csendben,  

komótosan, lassan, 

megkondul öblös, érces hangján 

a nagyharang, 

jelezvén, hogy immár este van. 

 

 

Hamarosan a napnak vége szakad. 

Mostanra már az égen a nap is elfáradt, 

Nem csoda , hogy pihenni vágy 

Szedelőzködik, elköszön, 

majd nyugovóra tér. 

 

Most, immár a nap végén,  

az est halkan érkezik.  

Bekopog,  bebocsátást kér, 

de nem sokáig időzik, 

egy újabb jövevény,  

a búsan ballagó titokzatos éjszaka 

máris  őt váltja. 

Sötét köpenye rejtélyes titkokat tartogat. 

 

Sejtelmes, alaktalan fekete árnyak 

libbennek, lopóznak 

s a sötétben tova osonnak. 

Félelmetes a csend. 

Az utcák üresek. 

Bennük még az elárvult 

szél sem kószál. 

Alszik a város, szótlan. 

 

Fenn az égen a csillagok is némák. 

A hold is fentről a magasból, 

csak szótlanul, álmosan, 

félszemmel bámul le a Földre,  

a feketeségbe, a néma alvó világra.  

Vele együtt hallgat a titokzatos  éj, szótlan. 

 

A nappal, máskor oly zajos park is kihalt. 

Körötte, s benne  alszanak 

a bokrok, növények s a fák. 

A sétány is hallgat,  

kövén most egyetlen lépés sem koppan. 

 

A játszótéren az elhagyott hinta sem leng 

ma már tovább. 

Pihen, alszik s tán a tegnapról álmodik. 

Körötte, aléltan szunnyad a semmi is. 

A sötétség és a félelem az úr itt, 

még egy ideig, 

de valahol már dereng,  

a távolban már megjelent,  

kigyúlt, s látszik az első halvány fénysugár. 

 

A fény egyre nő, egyre erősebb. 

Lassanként ébred a kelő hajnal,  

hogy hamarosan messzire űzze innen  

a félelmet és a csúf fekete éjszakát. 

 

Még egy röpke óra,  

s máris itt van a másnap.