Ím, végül sorsom elért,
magamra maradtam:
Egyedül, magam vagyok.
egyszál gyertyaként mégis lobogok.
Lángom szemben a zúgó széllel,
ezernyi veszéllyel,
tudom gyenge, erőtlen.
Csak reszket, imbolyog,
pedig most erőre lenne szükségem,
hisz gaz, ádáz erők keltek fel ellenem.
Vérem ontják, halálom kívánják.
Félek, hogy e harcban elbukom.
Féltem fényem.
Mit tegyek?
Nem tudom.
Harcoljak, vagy inkább megadjam magam?
Tán mindegy is mit teszek.
Mindenképp elveszek.
Ha meg így is, úgy is,
vesztembe rohanok,
akkor inkább harcolok,
még ha tudom is, hogy meghalok.
De így azért mégsem lesz
dicstelen halálom.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.