A távolból szüntelenül ordibáló emberek zaja szűrődött be a parányi, gótikushoz hasonló stílusú ablakon. Egymást váltották a vádló, vérszomjas kiáltások, és a félelemtől-fájdalomtól keserves sikolyok a éjszakában. A hold óriásira nőtt aznap este, és úgy világította be sápadt fényével a tájat, mintha most akarná fényre hozni az egész falu eddig mélyen rejtegetett titkait. A falusiak viszont voltak annyira telhetetlenek, hogy már alkonyatkor tüzeket gyújtottak mindenfelé ellenére annak, hogy az istenek szónoka világosan megmondta: csakis a holdfényben izzanak fel a szörnyszülött lábnyomai. A szörnyszülötté, aki hetek óta tizedeli az állataikat, az emberekre is rontást és betegségeket hoz, és aki a Sárgafekély-járvány kitörésért felelős. Úgy tartották, ő hozta el a faluba a szörnyű betegséget, mert egy kobold megátkozta az erdőben.
A nő azért menekült el egy közeli, elhagyatott templomba, mert fülébe jutott, hogy a helybéliek már boszorkányságot rebesgetnek róla. A férje, a testvére, és négy gyermeke veszett oda a járványban, de ő még csak meg sem betegedett. Hiába mondogatta szüntelenül, hogy bizony nem édesvérű, hiszen nem a fennsíkról származott a családja, hanem messze onnan, ahol sosem voltak betegek, a falu népe kérlelhetetlenül megbélyegezte őt. Amikor már csak ketten maradtak életben a legkisebb gyermekkel az éj leple alatt lóhátra ült vele, és elmenekült.
A templomot, ahol meghúzta magát, a gyógyító paprend szerzetesei, az Yykär-ek lakták, de már sok-sok évvel korábban kivégezték a teljes rendet amikor az akkori uralkodót elvitte a nátha. A nő tehát a templom egyik rejtett szobájában húzta meg magát a beteg gyerekkel. Úgy tervezte, napkeltekor továbbmennek – bár még fogalma sem volt, hová, vagy merre akar elindulni.
A nő csak pár lépésnyire mert közelebb menni az ablakhoz, nehogy valaki meglássa odabenn, de így is látta: a felhergelt tömeg egyre közeledik. Eddigre már annyira vérszemet kaptak, hogy válogatás nélkül pusztítottak el bármit, ami csak az útjukba került: tanyákat égettek fel, rókalyukakat füstöltek ki, egész fákat taroltak le, ahogy mindenki az első akart lenni, aki kézre keríti a boszorkányt. Kétségbeesetten visszaült az ágy szélére. Már gyászolt. Mindkét szeme fátyolosan csillogott azoktól a könnyektől, amelyeket nem mert elhullajtani, nehogy a gyerek megrémüljön a síró anyja láttán.
Magára erőltetett egy mosolyt, a tenyere pedig megigazította a takarót az akkor már órák óta mozdulatlanul fekvő testen. Régen, amikor még egészséges volt, ilyenkor mindig megragadta az anyja kezét és a feje alá gyűrte, mert ahhoz túl álmos volt, hogy szavakkal követelje az ölelést.
Már tisztán érthető volt a vért követelő tömeg ordibálása a templom falai mellett, de valamiért megálltak az épülettől pár méterre és elhalkultak.
Úgy tartották, az épület meg van átkozva, és mindenki megkísértetik aki belép. Tanácskozásba kezdtek hát, ki lehet a legtisztább lelkű közülük, mert csakis ő léphet be.
– Én vagyok az, ez nem is vitás! – mennydörögte egy hang, de szinte rögtön el is némították, mondván: az ilyesmivel nem kérkedik az ember. A nő feszülten fülelt, de moccanni sem mert odabenn. Félelemtől eltorzult arccal bámult felváltva az ablak és az ágy irányába. Nem mert megmozdulni.
Eltelt már jó egy fertályóra is, amikor végre a nép tapsolni kezdett, és tiszteletét nyilvánította a „három bátornak”. Hárman fognak bejönni.
És hallotta, ahogy először szörnyű ricsajjal betörik az öreg templom ajtaját, azután módszeresen elkezdik átkutatni a helységeket. Közeledtek.
Lassan, először csak résnyire nyílt ki az ajtó, és egy sarló pengéje nézett be rajta. A nő első rémületében véletlenül felszisszent. Szinte azonnal be is rúgták a három bátrak az ajtót és közrefogták. Amaz meg az ágy elé állt, és könyörögni kezdett.
– Kérlek ne! Engem égessetek meg, vagy törjetek kerékbe, vagy csináljatok velem, amit csak akartok, de ő nem tehet semmiről! A gyereket hagyjátok élni! Kérlek!
A három bátrak az ágyra irányították a fáklya fényét. Szánakozó, szinte bűnbánó tekintettel bámulták. Nem mozdult, nem szólt, még csak nem is lélegzett. A takaró vékony, törékeny testét teljesen befedte, csak a lapos, kerek arca lógott ki. Egy kalap fedhette talán még a menekülés kezdetén, de az valahol már leesett róla, így már rögtön jól látszott, hogy a gyermek, aki semmiről sem tehet, valójában csak egy szalmabábu volt.
Author: Baukó Tamás
De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...
