Fiatalság, mohóság

Fiatalság, mohóság

 

Nevem Grádics, és ha valaki netán nem ismerne, gyermekkoromról mindenképpen illik annyit tudni, hogy miután apám eltűnt, anyám is követte példáját. Ezután hol itt nevelkedtem, holott egy saját családban nyilván kényelmesebb lett volna.

Ugorjuk át a gügye gyerekkort, és merüljünk el a munka világában. Már fiatalon imádtam brigádban dolgozni. Hárman voltunk, rajtam kívül Kefe és Hordó tevékenykedtek ebben a nagy összhangot követelő munkában. Szerencsére elég volt tíz napot dolgozni minden hónap elején, ugyanis ekkor vannak a fizetési napok. Munkánk abból állt, hogy valamelyik buszmegállónál kiszúrtunk egy jól öltözött pasast, majd amikor megérkezett a jármű, Kefe és Hordó az illető előtt szállt fel, fent elállták az útját, mintha nem volna már több hely, én pedig lentről toltam az illetőt felfelé, közben hangosan panaszkodva, hogy “Menjen már, gyerünk, gyerünk, lekésem a buszt!”. Az utas barátaimra koncentrált, így az apámtól örökölt kézügyességgel kiemeltem farzsebéből a pénztárcáját, és megalkudva sorsommal, lemaradtam a járatról.

Egy előre megbeszélt kocsmában azután testvériesen elosztottuk az ipse havi kere- setét. Én kaptam a felét, a többit haverjaim tették zsebre. Ez a tíz napon át tartó idegmunka biztosította egész havi megélhetésünket, és nem is akárhogyan. Mondhatnák egyesek, hogy ez disznóság! Én viszont erre azt mondanám, hogy az vesse rám az első követ, aki nem hordott még pénztárcát a farzsebben! 

Egy idő után azonban haverjaim ridikülökre szakosodtak ezért kénytelen voltam én is pályát módosítani és elhelyezkedtem egy hatalmas élelmiszer raktárban. Gondoltam, hogy így legalább kajára nem kell költeni, az italt pedig majd megoldom. Ment is minden, mint a karika, csak más. Itt mindenki kapkodva dolgozott és sokszor el kellett ugranom egy tar- gonca elől. Na ez nem az én tempóm, semmi kedvem egész nap szaladgálni és csomagokat összeállítgatni rohammunkában. Ebből kiindulva, leszámítva a targoncák előli ugrásokat, a saját kényelmes tempómban pakolásztam. Sajnos volt egy brigádvezető, aki rám szállt. Állandóan sürgetett és noszogatott. Az ilyeneket civil életemben egy-két pofonnal el tudom hallgattatni, de kérem ez egy munkahely. Inkább úgy csináltam, mintha nem hallottam volna az utasításait, és ímmel-ámmal végeztem a rakodást.

– Grádics! – szólított meg délidőben – Maga holnap elmegy a fülészetre! A főnökkel mindent elintéztem – aztán majd meglátjuk.

Elmentem. Valami Kvasztics Fedor rendelt, szimpatikus név. 

– Kérem a következőt! – kiabálta távozó betege után az ajtóból.

– Üdv doki! – veregettem vállon, mert szeretek rögtön kölcsönös szimpátiát kialakítani az emberekkel. Asszisztensnője eközben nyugodtan folytatta pasziánsz játékát a laptopján.

– Mi a panasza?

– Nekem kérem semmi, de a főnököm azt mondja, hogy nagyothalló vagyok.

– Menjen az ablakhoz – morogta –, addig én itt maradok az ajtónál.

– Csak nyugodtan maradjon, miattam ne zavartassa magát!

– Nem kértem a véleményét, és nézzen ki az ablakon!

Mi a fene lehet olyan érdekes az utcán? – gondoltam magamban, miközben hallom ám, hogy a doki suttogva azt mondja, hogy kettő. Én a járókelőket figyeltem, azt hittem, hogy valami randit akar megbeszélni kolléganőjével.

Egyre hangosabban mondogatta, hogy kettő, sőt a végén már kiabál, hogy – Nem igaz, hogy nem hallotta, amit mondtam!

– Dehogynem hallottam, azt hajtogatta, hogy “kettő”.

– Akkor miért nem mondta?

– Hát mit lehet erre mondani? Gondoltam, hogy a kolleginát győzködi valamiről.

– Maga, maga…, na hagyjuk! Forduljon meg és ha suttogok valamit, akkor azonnal vágja rá, hogy mondjuk kettő! Megfordultam, kinéztem és mozdulatlanul vártam a hangot.

– Négy – suttogta a doki.

– Kettő! – vágtam rá azonnal.

– Miért kettő, amikor én mást mondtam, maga barom?

– Na de kérem! Azt említette, hogyha suttog valamit, akkor egyből vágjam rá, hogy kettő.

– Magának nem ide kellett volna jönnie, hanem az idegosztályra! Itt van szemben, rendelnek és hivatkozzon rám! Arikám nekem pedig adjon egy nyugtatót!

Átmentem Kvaszticstól, és miután semmilyen panasszal nem éltem, leültettek. Egy kalapáccsal könyökön, majd térden vágtak, egy darabig egy lábon álltam, mint egy unatkozó gólya, de közölték velem, hogy semmi probléma, menjek inkább a pszichiátriára, a szomszédos épületben van. Már kezdtem megbánni ezt a nagyothallást, de átmentem. Hová küldenek még, egy nem is létező probléma miatt?

– Miért jött? – tette fel a kérdést egy, fiatal doktornő.

– Mert küldtek.

– De mi a panasz?

– Állítólag nagyot hallok.

– És volt a fülészeten? – pörgette meg golyóstollát az ujjai között.

– Ott kezdtem, de az a Fedor egy idióta! Mindenfélét suttogott, aztán itt kötöttem ki.

– Mondja csak, járt máskor is pszichiátrián? – nézett a szemembe, amitől kissé zavarba jöttem. 

– Hát egyszer vittem körtét az egyik ismerősömnek.

– Úgy értem, hogy magát kezelték-e?

– Dehogy kérem, nem vagyok én hülye!

– Tudja mit? Menjen az idegosztályra!

– De hát onnan jövök doktornő!

– Annál jobb, legalább könnyen visszatalál.

Nem mentem. A végén még kihúzzák a fogamat. Főnökömnek nem részleteztem mindent, de az egészségügyet és a Kvaszticsot nagyon szidtam. Mivel továbbra sem voltam hajlandó minden nap rohangálni, és száguldozó targoncákat kerülgetni, inkább kiléptem. A főnököm is megkönnyebbült. Még mosolyogva integettünk is egymásnak, amikor kiléptem, csak óvatosan kellett, nehogy kiessen a rúd téliszalámi, pulóverem alól.

Az ember ilyenkor tanácstalan és szomjas. Útbaesett egy régebbi törzshelyem, ahonnan ugyan egyszer végleg kitiltottak, de a jobbegyenesem hatására –  miután magához tért a csapos –, egyből visszavonta döntését. Egész humorosan nézett ki a hiányzó metszőfogával. Itt morfondíroztam magamban a jó hideg sör mellett, amikor jött a gondolat mint derült égből a villám, csak más.

“Megkeresem a brigádot! Ridikül. Miért ne? A változatosság gyönyörködtet, és olyan ígéretesek ezek a tömött női táskák!” 

– Fizetek öcsém! – és elindultam haverjaimat keresni.

Hölgyeim, azért vigyázzanak a kézitáskákra! Mit lehet itt tudni?