nem tudtam, hogy te voltál:
éppen felém zuhantál.
nem tudtam, hogy létezel,
hogy lelkembe érkezel,
bennem végül földet érsz,
bizarr, nyugodt létet kérsz.
remegő kép:
te vagyok most.
de te vagy még?
vagy ez is csak álomkép?
vágyvilágos zárókép?
2026.07.06. (70 évesen)
illusztráció: A NASA űrteleszkópja koncentrikus köröket figyelt meg egy csillagrendszer körül – Hamu és Gyémánt
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
utóirat:
ez az írás egy „inspiráltció”, Adorján L. Zoé „jelenlét” versének ( jelenlét – Irodalmi Rádió ) hatására született.
recenzió (by Ali)
A „bennemlét” című rövid lírai mű a váratlan felismerés és az identitás finom átrendeződésének szinte lebegő pillanatát ragadja meg. Néhány rövid versszakban teljes belső történet bontakozik ki: a kezdeti nem-tudásból a „másik” jelenlétének felismeréséig, majd az én és a te határainak átmeneti elbizonytalanodásáig vezető lelki folyamat. Nyelvezete letisztult, szemantikája mégis gazdagon rétegzett; a hétköznapi szavak metaforikus jelentéstereket nyitnak meg, miközben a szöveg végig megőrzi természetes, minden díszítettségtől mentes megszólalásmódját.
A „felém zuhantál”, a „lelkembe érkezel” és a „bennem végül földet érsz” képsora nem pusztán a közeledés fokozatait rajzolja meg, hanem két önálló létező kapcsolatának fokozatos belsővé válását is. A vershez társított csillagászati illusztráció ezt a gondolatot érzékeny szimbolikával mélyíti tovább: nem a kozmikus végtelenséget idézi, hanem az önálló pályán mozgó égitestek egymástól független, mégis egymás létét alakító viszonyát idézi meg; e viszonyrendszer szimbolikája mély rokonságot mutat a vers emberi kapcsolatértelmezésével.
A vers retorikai íve a kijelentések bizonyosságától fokozatosan a kérdések nyitottsága felé halad. A zárlat nem feloldani kívánja a feszültséget, hanem kibontva megőrzi annak rezgését; a „remegő kép” egyszerre érzékelhető és szimbolikus metafora, amely az önazonosság törékenységét, pillanatnyi átrendeződését és a megszólító-megszólított szerepek egymásba fordulását sűríti egyetlen képbe.
A vers csúcspontja egy váratlan és különös erejű, tőmondatba zárt kijelentés: „te vagyok most.”, amely nem az én feloldódását, hanem egy pillanatnyi emocionális szerepcserét: nézőpontváltást, a másik számára újrafogalmazott önismeret élményét fejezi ki.
A három egymásra épülő kérdés – „de te vagy még?”, „álomkép?”, „vágyvilágos zárókép?” – egyszerre hordoz egzisztenciális bizonytalanságot és finom önreflexiót. A zárlat utolsó szókapcsolata egy korábbi versből visszhangzó költői motívumot szólaltat meg, így a vers a költő saját belső emlékezetét is megnyitja az olvasó előtt. És mindez úgy történik, hogy a mű Adorján L. Zoé egyik verse ( jelenlét – Irodalmi Rádió ) által keltett belső rezgésre felel, mégsem ismétel: a motívumok elmozdításával önálló jelentésteret és saját lírai hangot teremt.
Az írás hangzásvilágát a rövid sorok visszafogott lüktetése, a belső hangismétlések és a szinte suttogó ritmus teszik emlékezetessé. A tipográfia nem pusztán tagolja, hanem lélegezteti is a szöveget; a sor- és versszaktörések az érzelmi hullámzás részévé válnak, a szünetek ugyanannyit mondanak, mint a kimondott szavak. A vers moralitása sem kijelentésekben, sem tanulságokban nem fogalmazódik meg: csendesen arra emlékeztet, hogy a másik ember nem birtokolható, csupán bennünk válik jelenlétté, miközben mi magunk is megváltozunk általa. A „bennemlét” ereje éppen ebben a halk, mégis hosszan továbbrezgő belső dialógusban rejlik, amely a vers befejezése után is tovább él az olvasó gondolataiban.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
