Ahol minden megváltozik

Ahol minden megváltozik

 

Volt egy kedves titkom, amit hosszú évek óta őriztem. Ugyanis, ilyet az ember nem mesél el csak úgy akárkinek. Van olyan helyzet, amit egyszerűen csak átél, és a legbensőjében dédelgeti tovább. Majd egyszer aztán, amikor az „én” szórakozna, visszaemlékszik rá. Egy ilyen szerethető jelenet, egy kora őszi napon esett meg velem. Éppen kiértem az erdőből az akkori kiadós sétám után és már nem is tudom, hogy miért, de egy pillanatra megálltam. Ekkor már magam mögött akartam hagyni a jó levegőt és az erdő minden ajándékát, de ennek az időzítéséről valaki máshogy gondolkodott.

Ez volt az a „hűha” pillanat, amikor olyan történt velem, amit addig csak filmekben láthattam. Valóra vált, hogy bár újra megindult a lábam, csakhogy az ellenkező irányba kezdett el vinni. Hogy miért? Azt nem is sejtettem. Ráadásul én minden erőmmel meg akartam fordulni, hisz arccal előre szokott az ember haladni, de csak nem engedelmeskedett. Végülis az említett társam jámboran végezte a dolgát, csak az irányt vétette el. A már egyszer megtett lepéseket rótta újra, és csak préselte és préselte a fekete-fehér színekbe szomorodott leveleket. Már a kezdetek kezdetén a szófogadatlanságával beindította bennem azt a hírhedt vezérhangyát, akit aztán a boly zombulva követett. Egyenesen a frászt hozta rám. Konkrétan, azt éreztem, hogy nem vagyok ura önmagamnak és kétségbe ejtően hiányzott a jó barátom: a biztonság.

Habár, arra azért büszke voltam, hogy sikerült hamar rájönnöm, hogy itt valami nem kerek. A józan eszemmel elkezdtem fogódzókat keresni. Például fontos tudni, hogy a legfőbb jel az volt, hogy minden mentes volt az időszak legőszibb ajándékától. Ezek voltak, vagyis lettek volna, a színek. Azonnal észrevettem azt, hogy huss, valami tolvaj járt erre. Hiába recsegtek és ropogtak tiltakozásul azok a mentes levelek, én csak haladtam és a színeket kerestem. – Hol vagytok? – kiabáltam nekik. – Tessék visszajönni! Miattatok vagyok itt. – De hiába tört ki belőlem a panasz, csak nem változott semmi. A föld tovább forgott, még egy fűszálat sem hatottam meg.

Aztán váratlanul megláttam egy varjút magam előtt, fent az ágon tollászkodni. Megörültem neki, hogy nem vagyok egyedül, mégha egy állat is volt az, aki átélte ezt velem. Persze az én ellenkező irányba vágtázó lábam miatt, egyre messzebb tűnt fel. Végül a távolba is veszett. Én pedig erre csalódott lettem, hogy csak semmi időm volt gyönyörködni benne.

A továbbiakban, egy még kardinálisabb felismerés tört elő bennem. Hiszen ezek a fák, mintha egyre nagyobbak lettek volna. A kezem viszont, fordított arányosan összement. Mi több, még lejjebb tekintve azt is látnom kellet, hogy ott egy pár apró, piros cipő lépkedett. – Hogy szerettem ezt régen! – öntött el a nosztalgia. – Szerettem?! Régen? – hőköltem hátra, mert a múlt idő volt a kulcsszó. Szent ég! Ilyet, ekkorát régen, gyerekként hordtam.

Majd érkezett a következő ijedt helyzetfelismerésem. – Szél, ne fújd a hajamat az arcomba! – Hogy mi? Hiszen nekem rövid a hajam! Volt. Vagy van? …csak ténferegtem abban a bizonytalan időben. És akkor biztos lettem benne: elvesztettem a jelenemet. Amit jelenleg biztosan tudtam, kizárólag az volt, hogy lendületesen haladtam hátrafelé és minden olyan disszonánsan pergett. A bizonytalan volt a biztos, furcsaságot éreztem és kerestem az okát.

Észszerű gondolatok és ötletek cikáztak bennem. Mint például, hogy alszom és mindjárt felébredek. Ébresztő! Ébresztő! Ébresztő! Ezzel szemben a józan én bekapcsolt és szinte azonnal el is vetettem: hiszen le se feküdtem. A kedvenc helyemre igyekeztem. Emlékszem!

Ezután rátértem a következő felismerésre: lehet akkor az élet leckéztet?! Mire idáig eljutottam a gyorsaságom szépen, lassan visszavett. Megérkeztem. Hogy hova? Ahonnan indultam, az erdő közepére.

– Már vártalak kis hölgy! – szólított meg valahonnan egy női hang.

Körbe néztem.

– Ki az? Hol vagy? Ez biztos valami sulis ugratás lesz. – Egyedül vagyok. Nincs itt senki. Hanna, Nóra! Ti vagytok? Ez egy cseppet sem vicces!

– Hogy nincsen senki? Csak nézz előre!

– Ez egy fa. A fáknak nincsen szája, neked sincs!

– Jó megfigyelés. Tényleg nincsen szám. A leveleimet rezegtetem.

– Olyan vagy, mint egy hangszer?

– Olyasmi, igen.

– Tudod, én járok hittanra…és…és… te vagy az isten?

– Ez ám a meglepő kérdés, de nem. Én csak egy fa vagyok. Ugyan már több százéves, de nem a kezdetek óta élek. Róla viszont azt mondják a levéltelenek, hogy mindig létezett.

– Biztos vagy benne?

– Biztos.

– De én mit csinálok itt újra? Tényleg nem értem!

– Ez az igazi kérdés.

– Elmondod végre, mert itt őszülök meg! Ez egyre jobb, egy fával beszélgetek.

– Előszöris, nézzél meg jobban, mert látnod kell engem! Teljesen.

– Látlak. A törzsedet, ágaidat és leveleidet, száj nincsen.

– Lesz ez jobb is. Még csak nézel, de mégse látod, amit kell. Próbáld újra!

– Most komolyan? Te aztán furcsa vagy! Kezdek fáradni. Na jó, azt hiszem, akkor körbe járlak.

– Fantasztikus! Tegyél úgy.

– Oh, azt hiszem, hogy megtaláltam. Sok szív van itt belevésve a törzsedbe. Erre gondoltál?

– Bizony ám! Kicsit nyomozzál még, nézegesd őket meg!

– Ha nagyon akarod?! Húú, egy-kettő nagyon mély … ez nagyon fájhatott! – simítottam egyet végig.

– Á, csak kicsit! Milyen jó vagy te és együttérző! Köszönöm!

– Ö…ö…ö… írások is vannak bennük.

– Melyik tetszik a legjobban?

– Panni+Marci. – olvastam fel az egyiket. – Én is Panni vagyok. Mi ez?

– Na, tessék. Ezt kellett látnod! Ilyen egyszerű. A többit később megérted.

– Ezért hoztál vissza? Csak ezért? És nem is mondasz többet? Hát ez szép!

– Ezért. Ez fontos volt és most mehetsz is vissza. Egyszer majd örülni fogsz nekem, hidd el!

– Egyszer?! Mama is ezt szokta mondani. Mintha értelme lenne! Kész nonszensz! Mindegy. Megyek. Most arccal előre felé?! – mondtam ki a kérdést gondolkodás nélkül, mert bíztam a válaszában.

– Talált és süllyedt! Vigyázz magadra nagyon!

Ekkor kötelességtudón indult a megjuhászodott lábam és én közben csalódottan nézegettem hátra, mert belém villant egy felismerés:

– Még beszélgettem volna vele! Aranyos volt. Minek indultam el? El se köszöntem! Ha belegondolok, a legkedvesebb fa volt, akit csak ismerek. Még a nevét sem kérdeztem meg, oh én ….

– Ne ag-gódj!Kö-szö-nöm! Gin-ko Bi-lo-ba vagyok, de a töb-bi-ek csak Bi-lo-bi-nak hív-nak. – susogtott a szélben, mindenen átnyúlva, amire én csak a fejemet kapkodva mondtam:

– Hallottalak. Köszönöm, megértettem. Ezek szerint te itt mindenhol ott vagy?!

– Iii-geeen. Ééén va-gyok az er-dő őőő-re. – susogta újra a szélben.

Esküdni mertem volna, hogy még enyhe kuncogás is vegyült a beszédébe. El is mosolyodtam válaszul. Még az ámulat és meglepődés ködében voltam, de nagyon jó érzés járt át. Már eszem ágában sem volt sietni. Belém hasított: időm, mint a tenger. Újra a magam ura voltam. Ennek tudatában, elnyújtott léptekkel haladtam. Először egy mókust kezdtem el csodálni, mert egy dús farkinca kacsintott ki a levelek közül. Sőt, mi több még rezegtette is azt.

– Biztos táplálkozik, a kis cuki. – leheltem halkan. Megtalált a gondolat, hogy nevet is adjak neki. – Mondjuk legyél … legyél a Magháziak utolsó fennmaradt képviselője, Gyorscsigánnevelt Gomba gróf. – súgtam bolondosan.

Nem sokkal ezután, arra figyeltem fel, hogy egy kis madár, lehet éppen, hogy az érkeztemkor látott varjút hívta ki zenei párbajra. Kicsi lehetett, de felejthetetlenül trillázott. Szó szerint, zengett az erdő a beszédjétől. Természetesen a varjút sem kellett félteni, ahogy élénken egymásra licitáltak.

– El ne szökjetek még! – szurkoltam halkan és szívből. Szerencsére egyikük sem tette. Sőt, egyre jobban belemelegedtek a szócsatába. A kórus többi tagja pedig követte őket. Egy „alt” és egy „mezzoszoprán” feszült egymásnak. Élvezetes duettet adtak elő, ezzel a helyemhez szegezve engem. Nem láttam, csak éreztem őket. Bár az is lehet, ezt fantáziáltam, hogy mondjuk egy, már költözésre készülő, legyen mondjuk barátposzáta, igazította el a kedves csivitelésével az itthon maradókat. Vigasztalta őket, hogy az időjárás alakulásával, lehet hamarosan már ő se költözik el. Hisz’ tisztán látta ő, hogy a idő folyamatosan szeszélyeskedett. Addigis meghagyta nekik, hogy itt és itt találnak majd remélhetőleg vizet és élelmet. Ne felejtsék el, ezért elismételte többször is. Valósággal, mint egy hadvezér irányította a hadseregét. És ebben mi volt a szarka szerepe? – lehetne kérdezni. Hát ő csak bele-beleszólt, de mindenre volt egy-egy megjegyzése, mint itthon maradónak. Mindent összevetve, én egy dologban már biztos voltam: először a fa, a szavaival, utána az a kis madár, az énekével, fáradhatatlanul szólongatta a lelkemet. Ha korábban szomorú lettem volna, ettől a zenei betéttől garantáltan jobb kedvem lett.

Csakhogy előbb-utóbb magamhoz tértem a koncertből és indulásra ösztökéltem a lábamat. Még gyorsan körbe néztem az erdőben. És megállapítottam, hogy az avar először csak sziszegett, mert borzolták a nyugalmát, majd egyre inkább felháborodott, ahogy a lábam újfent felzavarta. Azok az egyszervolt csodás fák színevesztett lombjai voltak az állandók, mert ugyanolyan védelmezőn hajoltak fölém, mint ideérkezésemkor.

– Viszlát ti óriások! – szóltam hozzájuk és hálásan integettem. Bár utána hamar észbe kaptam és boldogan bővítettem ki a búcsúmat, mert közben csodálatos változást észleltem.

– Sziasztok színek újra! Istenkém, az erdőm gyógyul. Köszönöm neked!

…egyszer csak egy levél vált le egy megszólítottról, és puha eleganciával, a legtermészetesebben a lábam elé ereszkedett. Felvettem. – Gyönyörű vagy, te kis ősz hírnöke! – gratuláltam neki. Most, hogy a szívemet és lelkemet jól lakattam csak mentem és mentem egyre gyorsabban, hogy mihamarabb kijussak. Mára, egy hétre, egy hóra biztosan beteltem az erdővel.

Amúgy is végre kezdett minden a helyére kerülni. A kezem újra megnőtt, akárcsak a lábfejem és a hajam sem lobogott többet. Még az erdő egy kísérletet tett, hogy a bennem élő természetet megszólítsa. Talán a korábban látott dolmányos varjú készült, az előttem magasodó fáról, útra kelni. – Na, ha még te is emberi nyelven megszólalsz, útba ejtek egy kórházat hazafelé. – jegyeztem meg önironikusan. Szerencsémre nem felelt rá se madár, se szél.

Amikor újra kiértem az erdőből integetésre emeltem a kezemet és vidáman elköszöntem. Akkor az erdő szelén már egy férfi alak állt. Rám várt.

– Szia Marci! Elém jöttél?! Köszönöm. Régóta vársz? Sikerült a dolgodat elintézni?

– Csak az előbb érkeztem és igen, mindent be tudtam fejezni. Megnézted a kedvenc fádat és erdődet? A szív megvan még?

– Igen. Zarándokhely kezd lenni. Képzeld, a szívek sokszorozódnak, és a fa mindegyiket óvón körbenővi a leveleivel.