A műanyag széket odahúzta az üvegfal elé, leült, és csendben figyelte az EKG rajzolta vonalat a monitoron.
A lány finom vonásait csövek és ragtapasz takarta, nem is lehetett látni, hogy milyen szép, csak sejteni lehetett. Mivel egyedül volt, az állára tolta a sebészmaszkot, hogy kényelmesebben kapjon levegőt. Az izolált kórterembe úgysem megy most be.
Csak nézte a karcsú testet befedő kötést. Néhol barna volt a betadintól, néhol vörös a vértől, és a foltok nagyon lassan növekedtek. A perfúzorok üresen, kikapcsolva álltak az ágy mellett, csak egy működött, nagy dózisban adagolva a Propofolt és a Fentanilt. A halált már nem lehet visszatartani, legalább ne fájjon, mert a halál bizony fáj.
A lélegeztető ütemesen fújta, eresztette a levegőt még, csak a monitoron aktív szám lett egyre kisebb, mióta a perfúzorok leálltak. A délutáni viziten mondták ki az infaustot, pedig a lány élni akart, de mennyire akart, csupán a teste hagyta csendben.
Azt hitte, mire elkezdődik a műszakja, már csak a halottszállítókat kell várnia, de a lány pulzusa még mindig 38 volt.
– Vajon miért akar szenvedni még? – tette fel magának a kérdést, bár tudta, hogy mi a válasz.
Egy napja, ahogy fürdették, a vízzel együtt tűnt el a bőre a lefolyóban. Kétségbeesett tekintettel bizonygatta, hogy az égvilágon semmi sem fáj, és ugye, akkor minden rendben lesz? Az anesztesnek bediktálta a mentős a már beadott Fentanil adagot, majd az orvos bólintott, felszívott egy adag altatót, és a kanülbe nyomta. A lány még nyomatékosította, hogy jól van, majd becsukta a szemeit, és mély kényszerálomba merült.
A fürdetőbe lépő férfi felé az altató orvos megrázta a fejét.
– Azért kiírom holnapra a műtétet. Most hozták, nem mondhatom rá azonnal, hogy infaust.
De a műtét elmaradt, délelőtt és délután szépen leállítottak minden létfenntartó gyógyszert, csak a Propofol maradt és az oxigén, és az utasítás, hogy az éjszakások felváltva legyenek mellette, ha mégis magához térne véletlenül. És egyébként is, ne kelljen egyedül elmennie. A családot értesítették. Elbúcsúztak a szép, barna, egyetemista lánytól, és a saját lelküktől is talán.
A monitoron lassan, de biztosan elkezdett csökkenni a szám. Félóra elteltével már csak 17-et mutatott, majd a lélegeztetőgép sípolni kezdett, jelezve a légzés megszűnését. Felállt, felhúzta a maszkot, gumikesztyűt vett, és belépett a kórterembe. Egyik kezével a lány homlokát simogatta, míg a másikkal, az orvosi utasításokat követve kikapcsolta a gépet. Széthúzta a csatlakozót, hátrébb tolta az eszközt, majd visszalépett, és megfogta a valószerűtlenül vékony ujjakat. A lány pulzusa hirtelen a duplájára ugrott, és megszorította a kezét, majd szinte másodpercenként kezdett visszafelé lépni, míg egészen a nullára nem ért. Az előtte lévő vonal kiegyenesedett, a kéz elernyedt.
Néhány gombnyomással lehúzott egy nullás EKG-t, aztán az intenzív terápiás lapra feljegyezte az időpontot, és kiment.
Megette az ételt, amit hozott magának, aztán elvégezte az éjszakai körjáratot, összekészítette a szükséges eszközöket, azután tért vissza. Ismét teljesen beöltözött. Feltépte a kötszervágó olló steril zacskóját.
– Remélem, egy angyal jött a lelkedért. – mondta, és elkezdte vágni lefelé a mocskos kötéseket.
Igaza volt. A lányt az angyalok vitték magukkal, de az ördög is beállt a sorba, s mivel hoppon maradt, az élőbe bújt bele…
Author: Veress Zita
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
