A nap magasan járt az égen, amit hatalmas sasok szeltek át. A ragadozók a liget felett körözve lestek prédára. Ardira sötét árnyék vetült és az egész környéket betöltötte az éhes madarak hangos vijjogása. Egyből felébredt benne a rettegés, aminek hatására egy közeli baobab fa oltalmazó lombja alá bújt. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a madarak továbbálltak.
Lassan kimerészkedett a búvóhelyéről. Fentről már nem leselkedett rá veszély, mégis ösztönös félelem feszült benne – fiatalkori élményeinek halvány, kitörölhetetlen lenyomata. Nem emlékek voltak. Érzések. Az anyja rengeteg alkalommal mentette meg őt, amikor még kicsi volt. Idővel elég nagy lett ahhoz, hogy ne legyen többé préda.
Legalábbis a sasok számára.
Bár már nem kellett attól tartania, hogy a magasból csapnak le rá, nem érezhette magát teljesen biztonságban. Legszörnyűbb ellensége a szeme láttára tépte szét a testvérét hónapokkal korábban. A zuhogó esőben felsejlő véres pofát és az arany szemeket csak még félelmetesebbé tették az eget kettéhasító villámok. Egy dinofelis volt, egy kardfogú macska. A lény, ami elől nem lehetett megszökni; ami nem riadt vissza sem az üldözésétől, sem a fára mászástól.
Kitartó volt.
Kíméletlen.
Azon az éjszakán Ardi megmenekült. De a félelme sosem múlt el igazán. És élete a felnőtté válással sem lett egyszerűbb. Idejét, melyet javarészt gyűjtögetéssel töltött, szinte mindig megzavarta valami. Két nappal korábban is éppen csak sikerült elkerülnie, hogy három hiéna elkapja. A dögevők nyálukat csorgatva ügettek utána. Ardi szerencséjére volt a közelben egy akácfa, ahova már nem tudták követni. Az előző nap eseménytelenül zajlott, így nyugodtan folytathatta a vad szilva, szeder és az erdei bogyók gyűjtögetését, illetve a termeszvárak, hangyabolyok kifosztását.
A közelben lévő cserjésben valami megmozdult.
Ardi összerezzent és meredten bámulni kezdte az egyik kávébokrot.
A zizegő levelek közül egy kicsi szirti borz feje bukkant elő, hogy aztán ugyanolyan gyorsan eltűnjön. Kis idő múlva ismét kinézett és megriadt, amikor észrevette Ardit. Vagy talán nem is csak miatta. A borz kiugrott a bokorból. Rémülten szétnézett, a levegőbe szagolt, majd futásnak eredt. Ardi szívverése felgyorsult. Ha egy ilyen apró vad menekült, annak mindig oka volt. A környéken portyázó kardfogú macskák már készülődtek az esti vadászatra.
Ardi elindult haza, a közeli sűrű erdő felé. Amikor megérkezett, felkapaszkodott arra a fügefára, amin születése óta élt. A csoportjának egyik tagja már jó ideje kedveskedett neki mindenféle aprósággal. Ma egy kisebb adag édes illatú marulát hozott, amit Ardi elfogadott. Ezt követően egészen naplementéig kurkászták egymást.
Az ég kékje lassan lilába fordult, majd rózsaszínbe. A leveleken átsejlett a lemenő nap fénye, ami fokozatosan bukott le a horizont alá, átadva helyét a sötétségnek. Ardiék befeküdtek az ágakból fonott, levelekkel bélelt, puha fészkükbe és összebújtak. Elalvás előtt a lombok között megbúvó eget kémlelték a megannyi fénylő pontot csodálva.
Napok teltek el. Ardi egyik reggel egyedül ébredt. A párja aznap korábban kelt, hogy elmenjen gyümölcsöt keresni neki. Ardi lemászott a fáról.
Nem volt jól.
A közeli folyóhoz vánszorgott, hogy a szomját csillapítsa. De túlságosan mélyre ment, túl erős volt a sodrás. Vagy ő volt túl gyenge. Kiáltani sem volt ereje, amikor megcsúsztak a lábai a kavicsokon.
Teste a hűvös habok alá bukott.
Elvitte a víz.
Valamivel később a párja visszatért a gyűjtögetésből. Karján friss sebek éktelenkedtek. Felmászott a fészkükhöz és izgatott, halk hívóhangot hallatott. De nem érkezett válasz. Újra próbálkozott, közben két kezével szorongatta az aznap szerzett datolyákat.
Kétségbeesetté váló kiáltásától nem hallotta azt, ahogyan megnyikordultak mögötte az ágak és a nagy mancsokból kibújó karmok finoman kaparták a kérget, miközben a vadász lassan közeledik hozzá. Csak a hirtelen ránehezedő súlyt érezte a hátán és, hogy a gyümölcsök a teste alá szorultak, miközben éles fogak mélyedtek a tarkójába.
Author: Erdős Viktória
Hiszem, hogy az írás – csak úgy mint bármelyik másik művészeti ág – alapvetően a sérült emberek nyelve. Személy szerint azért ragadok ceruzát, tollat, billentyűzetet, okostelefont és olykor írógépet, mert sokszor van bennem valami, ami kibeszéletlen, ami fáj, ami bosszant vagy éppen válaszokra vár. A történeteim abból táplálkoznak, amit már elég jól ismerek, vagy amihez kétségbeesetten szeretnék közelebb kerülni. Nem az életrajzommal szeretnék hatni, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyek megragadnak az elmémben. Fő témám azon hétköznapi vagy történelmet befolyásoló katasztrófák és mulasztások, melyek kiváltó oka az emberi tényező. Írásaim lényege, hogy ne nyugalomba ringassák az olvasót, hanem tükröt tartsanak számára. Szembesíteni szeretnék: a tetteinknek súlya van, és a következményekkel előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie.

