Reliktum – Grindadráp

“Gondolkoztál már azon, hogy miért vetik magukat partra a cetek?”

A hideg szél az emberek arcába fújt, ahogy késeiket szorongatva a tengerbe gázoltak. A partról figyeltem őket, az egyik sziklának támaszkodva. A víz békéjét a helyiek csónak flottája zavarta meg, ahogy a delfineket a part felé űzték. Hallottam az állatias, büszke, erős kiáltásokat, amik egybefolytak a cetek sikolyaival.

Rágyújtottam. Illetve csak a számba vettem a cigim. Már jó ideje nem hordtam magammal az öngyújtómat. De egy doboz cigaretta mindig akadt nálam. Persze így is káros volt. Egy idegen tűzzel kínált. Elutasítottam. Értetlenül bámult rám, majd elsétált. Segített kihúzni a delfin tetemeket a partra.

Remegett a keze.

Szinte hallottam, éreztem, ahogy a pengék az állatok bőrébe vájtak és keresztül mentek rajtuk. Mintha az én testemben szakadtak volna az izmok, az inak. Sírtak, majd elhallgattak. Száznál is többen voltak. Szerető, együttérző közösség, egy család. Ám az őket mészárlók számára ez mit sem jelentett. Táplálékul szolgáltak az egónak. Meg persze a gyomornak.

Micsoda erő rejlik a modern emberben.

Késsel nekiugrani egy űzött vadnak. Párducnak érezte magát mindegyik dögevő, mindegyik hiéna. Régen még átkoztam őket. Hangosan és kétségbeesve. Ordítva mentem neki a világ, egyedül.

Bolond módra.

Ahogy kell.

Ami aztán felemésztett.

Pusztán már csak léteztem. Csendben. Nem közbeavatkozva. Megfigyelővé válva. És örömmel töltött el, amit tudtam. Amit ezek az emberek nem vettek komolyan, miközben derékig álltak a skarlátra színeződött vízben.

Az orromat megcsapó fémes szag sem tudta elnyomni a bennem egyre erősödő perverz kárörömöt. A képet, amint az emberek pár éven belül holt sápadtan hagyják majd el az orvosi rendelőt. A nagypapát Parkinsonnal diagnosztizálják, úgy, hogy előtte másnak sose volt a családban. Vagy apunak és anyunak megmagyarázhatatlan módon állandóan magas lesz a vérnyomása. Nem is beszélve a rég várt unokáról, aki deformitásokkal, visszamaradottsággal jön majd a világra. Utóbbi persze keserű szájízt hagyott, még nálam is.

Figyeltem, ahogy a delfineket lassan kocsikra pakolták és elvitték őket feldolgozásra. Mosoly jelent meg az arcomon. Tudtam, hogy nem haltak meg hiába. Idővel bosszút állnak. Együtt és sokszorosan. Mindenkin, generációkon átívelően. Kivétel nélkül.

     – Hé, te! Gyere már segíteni! – hallottam a nekem címzett kiáltást és a hang irányába néztem.

Az egyik lakos integetett nekem.

     – Miért kéne?
     – Mert itt vagy, te barom! Vagy nem akarsz később zabálni?
     – Növényevő vagyok.

Megvető pillantással illetett.

     – Ja, szóval te vagy az a tudóspalánta, akinek úgy utálják itt a pofáját. Azt mondták, rád ne számítsunk. Mégis itt vagy.
     – Ez a minimum.
     – Miféle minimum?
     – Hogy végignézzem, ami történik.
     – Aztán minek?

Ránéztem majd a homokban heverő tetemre.

     – Szereted magadat kínozni, mi, Zöldike? Miért nem hagyod ki? Ha úgyse bírod.
     – Mert nem lehetek közömbös.
     – Fordítsd el a fejed, ha olyat látsz, ami nem tetszik. Mint mindenki más.
     – Nem vagyok rá képes!
     – Miért?
     – Mindenki ezt teszi. De attól még nem lesz helyes.
     – Egyedül szenvedni az?
     – Azzal nem ártok.

Szünetet tartottam. Az egyik csizmás lábammal a másik orrára tapostam.

     – Van tüzed? – kérdeztem.
     – Nem kell az neked.
     – Jobban tudod, mi?
     – Látom, hogy te is olyan vagy mint bárki. Csak többet veszel magadra. Felesleget. Talán nem te döntöttél róla. De mit számít? – közelebb jött és kipöckölte a cigit a számból, ami a nedves homokba hullott. – Bőven elég nyalókának nézned ezt a koporsószöget, ugyanaz lesz a vége. Nem kell hozzá külső segítség.
     – Nem kértem, hogy ments meg. – morogtam.
     – Csak szeretném, hogy az alattad lévő emberek is lássanak téged a füsttől, ha már ilyen erkölcsi magasságokból szónokolsz.

Szemrehányóan néztem rá. Végül felsóhajtottam.

     – Nem tartom magamat jobbnak. Az van…ha elfordítom a fejem akkor én is egy leszek közületek. Egy rohadt mészáros, csőlátással.
     – Ó, szóval rólad szól…
     – Nem!
     – De.
     – Nem. Csak nem értem, miért veszünk el többet a szükségesnél.
     – Mert az ember éhezik.
     – Mire?
     – Mindenre. Mindenre, amit csak elérhet.
     – Megöljük magunkat.
     – Igen, de lassan.
     – Az meg mégis miért számít? 
     – Mert így még van idő kitalálni, hogy hogyan csinálhatnánk másképp.
     – Úgysem fogjuk.
     – Persze, hogy nem.
     – Akkor meg minek?
     – Önámítás, Zöldike. Mint nálad a meggyújtatlan dohány.

A kabátomat fújta a szél. A cigimet bámultam a földön, aminek a papírja már teljesen elázott. Legszívesebben hozzá vágtam volna, vagy az emberiséghez, miközben ég.

     – Meg is gyújthatnám. Akkor legalább hamarabb véget érne az önámítás. Mit is képzelek? Miért volnék másabb?
     – Szóval tényleg rólad szól.
     – Nem szólhat rólam.
     – Csak te hiszed úgy.
     – Én nem akarok olyan lenni, mint mások.
     – Mármint?
     – Szűk látókörű. Érdektelen.
     – Ez nem…
     – De…
     – Hallgass már meg, te ficsúr!

Megálltam. Ő pedig odajött hozzám.

     – Figyelj. Ez a dolog több annál, amit te látni vélsz.
     – Pontosabban?
     – Szerinted mi nem vesszük észre a dögöket? Nem tudjuk, hogy életeket veszünk el?
     – De érzéketlennek tűntök.
     – Gyerekként borzalom volt. De az ember megszokja. Csak annak sokk, aki nem csinálja. Tudósként ezt érthetnéd.
     – Nem vagyok tudós ebben a helyzetben.
     – Akkor mi vagy?
     – Csak egy ember.

Legyintett egyet és véres kezét a kötött pulóverébe törölte.

     – Lényegtelen. Nézd, milyen körülmények között élünk. Itt nem terem meg semmi, a boltban kapható hús meg messziről jön és drága. Mi itt ehhez értünk. Ez tart minket össze, ez tart minket életben. Te tanulsz, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy messzire látsz. Viszont abból ugye nem lehet jóllakni és nem kapcsolódsz.
     – Magatokban tesztek kárt. Miért nem zavar ez? – Már nem tudtam véka alá rejteni a kétségbe esettségemet.
     – A jövő távoli. Az éhség meg most van. A gyomrunkat mardossa. – Még mindig véres kezeit a farmerja zsebébe rejtette. – Te a fejedben élsz, ahol minden fekete vagy fehér.
     – Én nem gondolom, hogy minden fekete vagy fehér…
     – Szóval, ha kevesebbet ölnénk az rendben lenne?
     – Nem. Mert már van más lehetőség. Szükséges esetben rendben lenne. De már létezik kereskedelem. És ne tégy úgy mintha arany árban lennének a más országból érkező termékek. Én is vásároltam már mióta itt vagyok.

Kezemmel eltakartam az arcomat egy pillanatra majd folytattam.

     – Nem lehetne, hogy csak annyit vegyetek el, amennyi tényleg szükséges?
     – És ki dönti el, hogy mennyi kell? Te? A part akkor is mészárszék lenne. – A vörös habokat bámulta, miközben toporgott a gumicsizmájában. – Ha valaha találsz másik lehetőséget, szólj. Addig meg kicsit szállj magadba. Másképp élsz, mint mi. Viszont az nem egyenlő azzal, hogy jobban csinálod.
     – És ki dönti el, hogy mi számít jobbnak? – kérdezem flegmán.
     – Hát ez az!
     – Tudod az a baj a közösségekkel, hogy annyira fontos ott az összetartozás. Hajlamosak pusztító kórsággá válni, hogy fenntartsák önmagukat. Mintha nem létezne egészségesebb  megoldás. Az ember kétségbeesetten próbál kapcsolódni és közben olyan dolgokat vállal be, amik megmérgezik. Sokan választják az alkoholt, a dohányzást, a szennyezett vagy vegyszeres ételek fogyasztását, mert ez a ragasztó a szociális eseményeken. Méreg.

Gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

     – Zöldike. Te is dohányzol.
     – Sosem gyújtom meg. Időnként megkérek valakit, hogy adjon tüzet. Végül mindig visszakozok.
     – Azzal is ártasz.
     – Magamnak.
     – Ó, egy jó szamaritánus.
     – Abbahagynád a gúnyolódást? Nem tartom magam szentnek, csak azt próbálom elmondani, hogy a köz vak az általa okozott kárra. Ha csoportban működsz feljogosítva érzed magad a megosztott felelősség miatt. De a következmények mindig személyesek, tudod? Ráadásul mindenkiből bűnrészes lesz. Még belőlem is, mert nem tehetek semmit. Mivel a törvények védik a mészárlást! – A végén nagyon felemelhettem a hangom, mert a következő mondatával nyugtatni próbált.
     – Higgadj már le egy kicsit!
     – Fáj, ezt látni. Érted? Miért tesz úgy mindenki, mintha baj lenne az, hogy valaki mások halálát vagy kínját látva szenved? Miért baj az együttérzés?
     – Nem visz előbbre.
     – De nem én kértem, hogy ilyen legyek!
     – Mindenki cipel valamilyen terhet. Ne hidd magad annyira másnak.

Keserűen felnevettem.

     – Pedig az vagyok. Nem vagyok tökéletes. Bűnös vagyok, felelős vagyok. Nem vagyok tiszta. De nem vagyok vak. Nem keresek kifogást és, ha eljön az idő, hogy felelősséget kell vállalni, én nem fogok elfutni. Nem lesz bennem döbbenet. Ebben más vagyok. Ez biztos.

A halász visszament a delfinhez és a közelben lévő kocsira próbálta emelni, de nem ment. Nagy levegőt vettem és a belsőm tiltakozásom ellenére is csatlakoztam. Segítettem felrakni a tetemet. Éreztem, ahogy az egyre sűrűbbé váló, kihűlt vér bevonta a kabátom, a fehér gyapjú pulóverem, a kezem.

     – Köszönöm.
     – Nem szívesen tettem.
     – Mégis segítettél.
     – Utálom magam érte.
     – Nem tettél rosszat.
     – Ez a te véleményed.
     – Zöldike.
     – Igen?
     – Tényleg más vagy.
     – Ettől nem lesz jobb.
     – Attól még igaz. És utálom. Mert igaz.
     – Lehetne másképp.
     – Lehetne.
     – De nem lesz, ugye?
     – Persze, hogy nem. Egy fecske sem csinál nyarat.
     – Tudod, hogy miért jöttem ide eredetileg?
     – Már akartam kérdezni.
     – Az óriás alkát kerestem.
     – Az már kihalt.
     – Tudom. Viszont az elmúlt években megszaporodtak a lázár fajok. Például a bojtosúszós maradványhal, a takahē vagy az új-guineai éneklő kutya. Szóval abban reménykedtem, hogy az óriás alka is megmaradt. De látva, hogy még mindig gyakoroljátok a grindadrápot úgy döntöttem, hogy nem keresek tovább.
     – Csak emiatt?
     – Ennyi bőven elég ahhoz, hogy tudjam feleslegesen jöttem.

Kicsit mintha feszengett volna a kijelentésemet hallva. Persze lehet, hogy csak képzelődtem.

     – Hírnevet akarsz vagy maga a madár érdekel?
     – Ezzel nem hiszem, hogy hírnevet lehetne szerezni. Nem mintha érdekelne. Ha meg is találnám…nem is biztos, hogy szólnék róla. Csak látni akarom. 
     – Sok faj halt már ki. Ez miért más?
     – Mert miattunk halt ki. Mindegyik érdekel, ami miattunk halt ki. Mert mi felgyorsítjuk, mesterségessé tesszük ezt a folyamatot. És én bolond vagyok, mert van egy oldalam, ami hiszi, hogy ezek a lények még élnek.
     – Nem vagy bolond. Inkább csak maradt még benned remény. Az nem baj. Mindenkinek kell valami, amibe kapaszkodhat, hogy tovább tudjon menni a maga útján.
     – Azt hiszem ezek után csomagolok és haza megyek.
     – Add meg a számod, mielőtt elmész. Gyakran vagyok kint a hajómmal. Ha látnék valami érdekeset felhívlak.
     – Miért segítesz?
     – Mert nem akarom, hogy ez számodra hiábavaló legyen. Így tűnik helyesnek.

Kicsit megilletődve ugyan de megadtam neki a számom, majd elbúcsúztunk egymástól. Aznap délután a szállásra visszaérve összecsomagoltam. Másnap korán keltem, kijelentkeztem és még tettem egy sétát a parton, mielőtt megérkezett volna a hajó. Az előző esti viharnak köszönhetően a tegnapi mészárlás maradványai nyom nélkül tűntek el. A víz visszanyerte mélykék színét. Kószálás közben azon törtem a fejem, hogy miért vetik magukat partra a cetek. Sokszor nincs ok vagy nem megfogható. Szavakkal le nem írható. Néha mind cetek vagyunk, akik kivetik magukat a vízből. Alul beborítja a testünket a nedves homok és csak pislogunk, megilletődve. Mint akiket megdöbbent a végkifejlet.

Hét év telt el a látogatásom óta. Ez alatt számtalanszor beszéltem az ott megismert halásszal, Lukassal. Jó barátok lettünk. Nem volt könnyű barátság, de értékes volt. Biztosra veszem, hogy az ellentéteink, az egyet nem értéseink ellenére az életem nélküle jóval sivárabb lett volna. 

Egyik nap jött egy hívás tőle. Azt hittem, hogy kicsit egymás vérét fogjuk szívni, beszélgetünk, vitázunk, nevetünk. Csak a szokásos. De nem. A hangja fáradt volt, kissé megtört. Egy orvosi vizsgálat után hívott fel.

     – Te megmondtad.

Vacak volt hallani, amikor megosztotta velem a diagnózisát.

     – Attól még sajnállak.
     – Jaj, fogd be. Inkább járj győzelmi táncot.
     – Mennyire súlyos?
     – Ne törődj vele. Igazából nem fontos, hogy vagyok. Más miatt hívtalak.
     – Szerintem fontos, de figyelek.
     – Tegnap voltam kint a tengeren és láttam őket, Zöldike. Alkákat láttam.
     – Az alkák még léteznek.
     – Ne okoskodj már. Tudod, hogy értem. Óriásalkák voltak. Egy pár.
     – Biztos vagy benne?
     – Csináltam fotókat. Elküldöm őket. – tartott egy kis szünetet. – Átmentek. Vess rájuk egy pillantást.
     – Tartsd.

Megnyitottam az általa küldött mappát. Tizenkét kép volt benne, amik egy viszonylag nagy testű fekete-fehér madár párt ábrázoltak. Nem voltak a legjobb minőségűek. Viszont a lényeg látszott. Végül mégsem a képek miatt döntöttem az utazás mellett. Lukas szavai voltak rám olyan hatással, ami miatt a frissen vásárolt cigisdoboz is bontatlanul landolt a szemetesben.

     – Talán tévedek, de akkor is örülnék annak, ha eljönnél, Victor. Ha pedig igazam van az azt jelenti, hogy maradt remény. Mindkettőnk számára. Már ezért megéri, nem?
     – Megéri.