Ez a novellám az Irodalmi Rádió A nagy kék alatt és fölött című antológiájában jelent meg.
Eszter fülére húzta a narancssárga kötött sapkáját, amikor kilépett a házból. Mindjárt lefagy az orrom is – gondolta. Óvatosan lépkedett a kerti szerszámtároló felé, ahonnan elő akarta venni a hólapátot. A csizmája szára alig látszott ki a vastag fehérségből. Oldalra nézett, a kis meggyfa tövéhez. A jeges havon meglátott egy foszlott petrezselyemgyökér-darabot, mögötte pedig egy buckát. Hirtelen megdermedt: a kupac alól egy barna szempár meredt rá.
Néhány pillanatig egymás tekintetét fürkészték. Ez egy kutya – döbbent rá a lány. Szerette volna megsimogatni az átfagyott állatot, de nem merte. Bement a házba, majd friss vizet és néhány falat kenyeret hozott neki. Kiszámítható, lassú mozdulattal az eb elé tette a tálkákat. A kutya remegni kezdett, és megpróbált hátra húzódni. Eszter óvatosan felállt, majd a szerszámtárolóba vitte a kis edényeket. Egy agyonhasznált ülőpárnát vett le a nyári kerti székről, és letette a földre. Megfogta a hólapátot és elindult a ház felé. Az ajtót nem csukta be. A lépcsőtől visszanézett: a kutyus maradék erejét összeszedve felállt, és dülöngélve lépkedett a nyitott ajtó felé.
A hó monoton ritmusban, tompán huppant a járda szélén. „Kiss Eszter, csobogjon már ki a táblához!” – visszhangzott benne a matekórán hallott felszólítás. Eszébe jutott a délelőtti feszült csend, amikor a tanár bevéste az egyest a naplóba. Olyan erővel szorította meg a lapátot, hogy belesajdult a tenyere.
Még nincs neve a kutyusnak – gondolta. Felvillant előtte a zsemle színű állatka: a remegő vézna kis test, az átnedvesedett, kopott bunda, és a fülei mögött lógó, összeragadt tincsek. Vénusz. Megérdemli. Nem, inkább Vénuszka – suttogta. Miután befejezte a hólapátolást, visszament a szerszámtárolóba. A tálkában néhány kenyérdarab árválkodott, Vénuszka pedig a párnán összegömbölyödve aludt. A lány lépteire felemelte a fejét, de szempillantás alatt visszazuhant az álomba.
– Fúj, milyen büdös! – undorodott a kutyától Eszter húga, amikor megnézte. – Felőlem maradhat. Én biztos nem nyúlok hozzá. Ezt Máténak meg sem mutatnám. És a neve! Igaz, te találtad. De hát akkor is…
Késő délután érkeztek haza a szülők. Döbbenten meredtek hol Vénuszkára, hol a lányukra. Hosszú másodpercekig nem szóltak egy szót sem. Eszter szíve a torkában dobogott. Nem vette észre, hogy az apjáék összenéztek, és szinte egyszerre bólintottak. Ekkor az anya megszólalt.
– Itt lakhat, de a házba nem jöhet be. Te gondoskodsz róla. A héten el kell vinned állatorvoshoz is.
A lány megkönnyebbülten sóhajtott, és megígérte, hogy betartja a szabályokat. Ettől kezdve Vénuszka minden nap ott volt körülöttük. Másnap kimerészkedett a szerszámtárolóból, aztán fokozatosan birtokba vette a kertet. Bőszen vigyázta a házat: az utcafronti kerítés mellett szaladva ugatta az idegeneket. A háziak kísérete nélkül senki sem léphetett be a kapun. Néhány hét múlva azonban a kutya nem jelezte Eszter barátnője érkezését.
– Szia, Maci! Hát, itt vagy? De jó helyre kerültél – mondta a lány az ebnek, aki farokcsóválással köszönte meg a törődést.
– Ti ismeritek egymást? – ámult Eszter.
– A szomszédunkban lakott. Seprűvel verték el onnan. Azt mondták, nem kell nekik öreg kutya – magyarázta a barátnő.
– Istenem, szegényke… – suttogta Eszter.
A felsőoktatási felvételi jelentkezési lapok leadásának napján Eszter hazafelé tartott a menzáról. Nem figyelt a lépteire, mégis csúszás nélkül végigment a latyakon. A matekóra járt a fejében, amikor a tanár néhány problémásnak nevezett társával együtt kiállította az osztály elé. „Jól nézzék meg őket! Ilyenek fogják tanítani a gyerekeiket” – hallotta magában újra meg újra. A sarki trafiknál megállt, és vett egy doboz cigarettát. Hazasietett. Leült a teraszasztalhoz. Egy hamutartó volt előtte. A szürke, párás levegőben lassan szállt felfelé a füst. Időnként lehajolt, és megsimogatta a lábainál kucorgó zsemle színű kis állatot.
Gyorsan megérkezett a nyár. Eszter gyakran napozott a kertben. Ilyenkor leterítette takaróját a fűre, elhelyezkedett rajta, és olvasott. Sosem volt egyedül, Vénuszka mindig a közelében maradt. A legnagyobb forróságban sem tágított mellőle. A lány többször elcsalogatta a lihegő ebet árnyékos helyekre. Hol a házfal mellé, hol a lila virágú hibiszkusz alá, vagy a hatalmas jázminbokor tövéhez. De valahányszor visszatért a pokróchoz, Vénuszka már ott várta őt. Időközben Eszter húga is megbarátkozott a kutyával, és néha megsimította a buksi fejét. Ő figyelte meg, hogy Eszter érkezése előtt jó pár perccel Vénuszka már kiült a kapuba.
Az osztályterem ablakán át bevilágító napfény sűrű csíkokat húzott a falra. Az első padban egy sápadt arcú kislány állt.
– Nincs kész a házim – mondta remegve.
– Elfelejtetted megírni, vagy más okból nem tudtad megoldani a feladatokat? – kérdezte a tanító néni.
– Más okból – válaszolt a lányka lesütött szemmel.
– Rendben. Most ülj le, de a nagyszünetben keress fel. Megbeszéljük – mondta Eszter, és nyugodtan folytatta az órát.
Délután hazafelé ballagott, dolgozatokkal teli táskája kissé húzta a kezét. A házhoz érve megállt, kinyitotta a kaput. Nem csodálkozott, hogy senki sem várta – az utóbbi időben a kutyája egyre kevesebbet mozgott. Milyen kár, hogy már nem tud itt ugrálni – gondolta. A lépcső felé nézett: Vénuszka egy rongyszőnyegen aludt egy tál víz közelében. Amikor mellé ért, az állat felemelte a fejét, és fáradt szemekkel gazdájára nézett. Eszter lehajolt hozzá, és megsimogatta. Itt vagyok – mondta halkan. Vénuszka sóhajtott egy nagyot, majd letette buksiját, és tovább álmodott. Eszter kicserélte a vizet, óvatosan még egyszer megcirógatta barátját. Aztán csendben bement a házba.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.