A műhelyben porosan,
egy konzervdoboz árválkodott.
Rozsdája barnán pergett,
fémes fénye halványodott.
Szemétként iratkozott fel a listára,
úgy tűnt sorsa beteljesedett.
De egy kéz felemelte végül,
mint az elfeledett kincseket.
Egy régi asztal sarkára került,
festéket kapott, új színeket.
Ceruzák, tollak költöztek belé,
s új életével lassan kiegyezett.
Némely sors talán ilyen,
mikor úgy hisszük, életünk elveszett.
Nem minden vég az, aminek látszik,
csak más feladat érkezett.
Megjelent a DunapART magazin oldalán.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.