Sötétkék és ezüst

Szelíd csendet hallgat éjszaka a táj,

a tó partján semmi nesz, későre jár.

Minden szín lassan elillan, mint a füst,

nem marad más, csak sötétkék és ezüst.

Az égboltot csillag nem karcolja fel,

őszre jár: most már mind helyére lel,

még a szél sem fúj, tücsök sem zenél,

hangtalan araszol a nagy Göncölszekér.

Üres fészkek lesnek a félhomályból,

mit se félve a hideg éjszakától

kitakaróznak a lehullt lombok mögül,

ha nyár után kincsük messze elrepül.

A tó tükre kisimul, mint a bársony,

mintha nyújtózkodna a távolságon,

amin a szél nemrég hullámot sodort.

Most érintetlen selymén ring a telihold.

A másik parton is túl, a fákon át

nézem az égbolt egyetlen csillagát.

Összegyűjtöm, mit vitt, s mit hozott a nyár,

de hangom nem jut el hozzád, a túlpartra át.

Mindent láttál, ha kell, emlékezel,

te úgyis csak ragyogsz, nem ítélkezel.

S ha álmos alkonyokba húzódik vissza a fény,

majd ezüstként ragyogsz a sötétkék folt közepén.

Author: Képíró Angéla

Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.