Ez őszi, fáradt, késő délután,
egyedül csak én vagyok,
a közeli kihalt füves téren.
Magamban ülök egy félreeső padon.
Merengek hosszasan,
és észre sem veszem,
miközben fülembe susogja
halk dalát a magány,
hogy lassanként leszáll az est.
A tér másik oldalán, az út mentén,
kigyúlnak az első fények.
Látom, amint tétován,
kerengve hullanak
a környező fákról,
a rozsdabarna levelek.
Ősz van, de valahol a messzi távolból,
mintegy titkos jelre,
már felsejlik, remeg a levegőben,
a majdan eljövendő tél, melynek
fagyos fuvallatát hozza közelebbre,
a hirtelen feltámadt bús, őszi szél.
Sóhajtok egy mélyet.
Ideje, hogy hazatérjek.
Felállok.
Megindulok.
Előttem, a vastagra hízott avaron,
szerteszét hullott, holt ágakon,
tompán kopog léptem.
Vár már a feleségem, az üres lakás, és
a társtalanság.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„Vár már a feleségem, az üres lakás, és a társtalanság. ”
Kedves Tonió!
Sokat mond ez a sor. Van, akit azért vár üres lakás, mert nincs társa, de létezik a társas magány is.
Szeretettel: Rita💘