A nagymamám soha nem kérdezett.
Nem azért, mert nem tudott volna, hanem mert tudta, mit nem szabad.
A szárítókötél ott húzódott a kert végében, két diófa között. A szél mozgatta a lepedőket, mintha integetnének a világnak: minden rendben van, itt tisztaság van, itt béke van. A fehérség olyan vakító volt, hogy eltakarta azt is, amit nem akartunk látni mögötte.
Bent a házban csend lakott. Nem a nyugodt, hanem az a sűrű, ragadós fajta, ami rátapad az ember szájára, mielőtt kimondana valamit. A nők tudták, mikor kell hallgatni. A férfiak tudták, mikor kell elmenni. A gyerekek pedig megtanulták, hogy vannak kérdések, amelyek nem találnak gazdát.
Nagyanyám mindig vasárnap mosott.
Mintha az időpont számított volna. Mintha a bűnöknek is rendes naptáruk lenne, és a múltat csak ünnepnapokon lenne szabad kiteregetni. A lavór fölött hajolt, a keze piros lett a hideg víztől, a szappanhab pedig eltűnt a lefolyóban, mintha soha nem is létezett volna. Ahogy a mondatok is. Ahogy a történetek is.
Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem beszélünk arról, ami fáj.
Nem felelt. Csak kicsavarta a lepedőt. A víz csöpögött, mint egy türelmetlen óra.
Később értettem meg, hogy nálunk a hallgatás is öröklődik.
Mint egy régi kabát, amit minden generáció továbbad: egy kicsit nagy, egy kicsit szorít, de „jó lesz még az”.
Felnőttként én is kihordtam a saját szennyest.
Nem a kötélre, hanem a szavak közé. Blogra, papírra, idegen tekintetek elé. És akkor valaki egyszer odadobta ezt a mondatot, mintha csak véletlen lenne:
Ha túl sok elől a szennyes, felmerül, hogy minden ruha ilyen piszkos?
Sokáig nem tudtam eldönteni, vád-e vagy kérdés.
Mert ha mindent kiteregetek, azzal tisztítok – vagy csak megerősítem a világot abban, hogy nálunk mindig kosz volt?
A nagymamám kötelén a lepedők soha nem maradtak kint éjszakára.
Sötétedés előtt leszedte őket. A titkok nem alhatnak a szabadban – mondta volna, ha mondott volna bármit is.
Én meg hagyom, hogy a szél rángassa a mondataimat.
Nem azért, mert bátor vagyok. Hanem mert fáradt. Elfáradtam attól, hogy a tisztaság látszatát őrizzem, miközben belül generációk óta ugyanaz a folt terjed.
Most már tudom:
nem minden ruha piszkos.
De minden ruha volt egyszer vizes, gyűrött, kicsavart.
És talán nem az a kérdés, mit teszünk ki a kötélre.
Hanem az, hogy ki meri végre levenni, összehajtani, és azt mondani: ez a miénk volt. Ez a mi történetünk.
Author: Farkas Etelka
Farkas Etelka vagyok, nyugdíjas tanítónő. Írni akkor kezdtem, amikor befejeztem az aktív munkát. Először egy naplószerű blogot írtam, majd ráéreztem az alkotás ízére. Nagyon sok mondanivalóm van a világnak, a tapasztalatok, a traumák, a történetek. A bejegyzések formálták a stílusomat, és novellák, versek születtek. Első verseskötetem a Küldj egy angyalt! (2024), utána egy autofikciós regény következett Nem bánok semmit (2024), majd újabb versek Hétköznapi líra (2025). Az utolsó kötetem 2026-ban jelent meg, címe Anyaseb, és ebben szerzőtársam Szabó Kitti a kollázsaival. Nincsenek jelentős díjaim. Antológiákban, internetes folyóiratokban jelentek meg alkotásaim. Könyvbemutatókon, felolvasásokon személyesen találkozom az olvasóimmal. Írásaimban a hétköznapi élet örömeire hívom fel az emberek figyelmét, és népszerűsítem a művészetterápiát. Költői stílusom a lírai tárca lehet, mert nálam a vers és a próza összeér. Ritkán írok kötött formában. Elindulok valami hétköznapitól, abból lesz egy lelki felismerés, és eljutok egy halk csattanóig. Az irodalom egy ösztönös rokonság, melyben suttogva kiabálok. A negyedik könyvem elkészülte után létrehoztam egy szerzői oldalt is, ahol szeretnék a követőimmel interakciót kialakítani. Folyamatosan alakul a stílusom, bővül a közönségem. Újabb verses köteten és regényen is dolgozom. https://fetelka.hu/ https://www.facebook.com/fetelka