Október végén még úgy tudott sütni a nap Budán, mintha egy kicsit vissza akarna adni abból, amit a közelgő tél már elvett. Kora délelőtt csípős volt a levegő, az emberek összehúzták magukon a kabátot, a kofák időnként a kötényük alá dugták a kezüket, hogy megmelegítsék az ujjaikat. De aki fölnézett a tiszta égre, tudhatta, hogy ez nem marad így sokáig.
A nap lassan fölkapaszkodott a budai házak fölé, benézett a Lövőház utca felől a piacra, végigcsúszott a ponyvákon, megült a faládák peremén, és délelőttre átmelegítette a környéket. Olyan indián nyaras októberi nap ígérkezett, amikor tíz óra tájban már kigombolják a kabátot, délben pedig valaki biztosan megjegyzi, hogy ilyen időben még messze van a tél.
Pedig a piac már a télre készült.
Péntek volt.
Ezt a Fény utcai piacon akkor is lehetett volna tudni, ha valaki elveszíti a naptárát. Pénteken másképp vásároltak az emberek. Nem két szem krumplit kértek, hanem három kilót, nem egy sárgarépát, hanem leveszöldséget, rendesen. Vitték a tojást, a káposztát, a hagymát, a petrezselyemgyökeret, a zellert, az almát. Készült a szombati ebéd, a vasárnapi húsleves, a rántott hús, a sütemény, és valahol már a hétfői maradék is.
Murci néni ezt nem naptárból tudta. A kosarakból tudta.
A standjánál jonatán, starking és télálló alma sorakozott faládákban. A krumpli mellett vöröshagyma és fokhagyma, arrébb sárgarépa, petrezselyemgyökér, zeller és karalábé várta a pénteki levesek gazdáit. A káposztafejek egymás mellett ültek, mint valami hallgatag gyülekezet. Akadt még néhány késői paprika és paradicsom, sütőtök, szőlő, dió. A polcokon szép sorban kis jutazsákok álltak, egyikben tarkabab, másikban fehérbab, mellettük lencse; a zsákok száját visszahajtva hagyta, hogy látni lehessen az árut. A tojások tálcákon sorakoztak, óvatosan egymás fölé rakva.
Mindennek megvolt a helye.
És mindennek megvolt az ára is. A ládákból, kosarakból és jutazsákokból apró, akkurátusan megírt táblácskák álltak ki, rajtuk az árak, Murci néni gondos, kissé jobbra dőlő számaival. Ha valamelyik tábla ferdén állt, megigazította. Ha az őszi szél kifordította, visszatette. Igaz, szüksége egyikre sem volt. Fejből vágta az összeset. Tudta a jonatánt, a starkingot, a krumplit, a zellert, a tojást, a babot, még azt is, melyiknek változott az ára az előző péntek óta.
A keze közben soha nem állt meg. Megfogta az almát, és tudta, meddig áll el. Hüvelykujjával megnyomta a krumplit, és tudta, jó lesz-e télire. A hagymát nem kellett megszagolnia, a káposztát nem kellett felvágnia. Elég volt hozzáérnie.
Hogy honnan kapta a nevét, azt már senki sem tudta biztosan. Az egyik változat szerint fiatalasszony korában valami szüretnél túlságosan megszerette a murcit. Mások szerint a férje nevezte így. Egy harmadik történetben Balaton-felvidéki rokonok, hordók és egy egész éjszakás szüret szerepelt. Murci néni mindegyikre csak legyintett. Mit számít az már, mondta, a krumplit se kérdezi senki, hogy hívták virágkorában.
A keze közben soha nem állt meg. Megfogta az almát, és tudta, meddig áll el. Hüvelykujjával megnyomta a krumplit, és tudta, jó lesz-e télire. A hagymát nem kellett megszagolnia, a káposztát nem kellett felvágnia. Elég volt hozzáérnie.
Kora reggel egy Barkas állt meg a rakodónál. Almásládákat szedtek le róla, a sofőr morgott valamit a derekáról, aztán becsapta a hátsó ajtót. Nem sokkal később egy Zsuk próbált befarolni két stand közé. A rakodó hátrafelé intett neki, hogy jöhet még, még egy kicsit, aztán hirtelen ráordított, hogy állj. A Zsuk azért ment még vagy fél métert.
– Mondtam, hogy állj!
A sofőr kihajolt az ablakon, végignézett a kocsi oldalán, aztán a rakodón.
– Én is mondtam neki. De ez nem ott áll meg, ahol én akarom.
Nevettek rajta, és mire a motor elhallgatott, már senkit sem érdekelt az egész.
A Lövőház utca felől időnként autódudálás szűrődött be, távolabbról pedig a Moszkva tér hangjai. A villamosok kanyarban felsíró kereke, csilingelés, egy-egy busz mélyebb morgása. A közeli megállóban egy öreg Ikarus szuszogva fékezett, kinyíltak az ajtajai, aztán fekete füstöt hagyva maga mögött továbbindult.
Közben megtelt a piac. Háziasszonyok érkeztek otthonkában, kendővel a fejükön, cekkerrel a karjukon, és jöttek tisztes budai dámák kabátban, kesztyűben, akik úgy vizsgálták végig az almát, mintha személyesen felelősek lennének a termés erkölcsi állapotáért. A paradicsomot különösen sokáig tudták nézni, mintha valamelyiknek valami titkolnivalója volna.
Az egyik ilyen asszony sokáig forgatott egy paradicsomot, végül kijelentette, hogy puha. Murci néni odapillantott.
– Az érett.
Az asszony keményebbet szeretett volna.
– Akkor ne ezt vigye – mondta Murci, és már nyúlt is egy másikért.
A dáma egy pillanatig csak nézte.
– Maga nem akar eladni?
– Dehogynem. Csak magának nem ezt.
Ezzel keresett neki három olyat, amelyik kibírja vasárnapig. Az asszony mindegyiket megvizsgálta, végül elégedetten betette őket a hálós szatyrába.
Murci néni nem mindenkit ismert névről, és tudta, ki mit visz. Tudta, melyik öregasszony kér három szem krumplit, mert egyedül él; ki vesz hat almát, mert három gyereke van; ki nézi meg előbb az árat, és csak azután az árut. Azt is tudta, ki jön pénteken a vasárnapi leveshez, és ki vesz szombat előtt virágot a temetőbe.
Egy asszony két hagymát kért. Murci néni hármat tett a mérlegre. Az asszony szólt, hogy kettőt mondott.
– Tudom.
– Akkor minek három?
Murci felnézett rá.
– Pörkölt lesz?
Az asszony bólintott.
– Akkor három.
Nem volt mit tovább tárgyalni. Az asszony eltette mind a hármat.
Délelőttre Béla pecsenyéjének szaga átjárta a fél piacot. Sült hagyma, forró zsír, kolbász, hurka, hús, kenyér és mustár. Béla alacsony, tömzsi ember volt, fehér köpenyben, amely talán hétfőn még valóban fehér lehetett. Egyik kezében hosszú villával forgatta a húst, a másikkal poharat tett a pultra. A pecsenyés körül külön férfivilág működött, amelynek szabályait senki nem írta le, mégis mindenki ismerte.
Egy munkásruhás férfi felest kért. Béla már töltötte is, de közben megkérdezte, eszik-e valamit. A férfi azt mondta, majd utána. Egy hajtásra lenyelte a pálinkát, szusszant egyet, és közölte, hogy akkor most kér egy kolbászt.
– Tudtam én – mondta Béla, és már nyúlt is érte.
A pálinkásüvegek fölötti polcon rádió szólt. Ha recsegett, Béla oldalba ütötte, amitől többnyire megjavult. Fél kilenc után a Napközben ment. Valami háztartási dologról beszéltek, vásárlásról, takarékosságról, arról, hogyan lehet okosabban beosztani a kiadásokat. Senki sem hallgatta igazán, mégis mindenki hallotta.
Murci előtt egy fiatalasszony harmadszor számolta meg az aprót.
– A múlt héten ez még nem ennyi volt.
Murci egy pillanatra abbahagyta a mérlegelést.
– A múlt héten maga is egy héttel fiatalabb volt.
Az asszony elmosolyodott, de a pénzt továbbra is a tenyerében tartotta.
– Attól még a fizetésem ugyanannyi.
Murci visszanyúlt a zacskóba, kivette belőle a nagyobb zellert, keresett egy kisebbet, aztán mellétett két szál petrezselyemgyökeret. Így már jó lesz, mondta. Az asszony még egyszer megszámolta az aprót, aztán bólintott.
A rádió közben tovább magyarázta, hogyan lehet ésszerűbben gazdálkodni a háztartásban. Béla fél füllel meghallhatta, mert a pecsenyesütő fölött odaszólt, hogy ezt ő is megmondja ingyen: kevesebbet kell költeni.
A pultjánál álló férfi belekortyolt a kisfröccsébe.
– Csak azt nem mondják meg, miből.
Béla erre már nem mondott semmit. Megfordította a kolbászt.
Nem sokkal később a Zsuk sofőrje és rakodója megint feltűntek, immár a harmadik adag ládával. Letetté, megtörölté a homlokukat, és a sofőr egy hosszúlépést kért Bélától, mert szerinte a rakodó fiú ettől új életre kel majd.
A fiú elvette a poharat, a rádió pedig beszélt tovább.
Tíz óra felé azonban Béla egyszer csak felemelte a húsforgató villát, és csendre intette a körülötte állókat.
– Pofa be, húzzák!
Valaki visszakérdezett, hogy mit húznak.
– Mit, mit? A fogadat. A lottót!
A pecsenyés előtt három férfi valóban elhallgatott. Egyikük elővette a zsebéből a gondosan összehajtogatott szelvényt, kisimította a pulton, és a rádióra hajolt.
Az első számnál felderült az arca.
– Megvan!
Béla rá sem nézett.
– Neked minden héten megvan az első. A másik négy szokott hiányozni.
A következő nem volt rajta. A harmadik igen. A negyediknél már csak a fejét rázta, az ötödik után pedig összehajtotta a szelvényt.
– Kettő. Legalább megvan a következő heti adagom Nálad Béla. Nevettek.
Béla visszafordult a pecsenyéhez.
Murci néni áthallotta a beszélgetést.
– Pedig egyszer valakinek azt az ötöt is el kell találni.
Rögtön megkérdezték tőle, játszik-e?
– Nem.
– Akkor hogy akar nyerni?
Murci néni a pénzesdobozára tette a kezét.
– Nekem elég, ha ez kijön estére.
A következő vevő egy férfi volt, papírral a kezében. Sokáig tanulmányozta, majd petrezselymet kért. Murci megkérdezte, melyiket. A férfi értetlenül nézett rá, aztán újra a papírra.
– Petrezselyem.
– Azt látom. Gyökér vagy zöldje?
A férfi közelebb emelte a cédulát a szeméhez, mintha megfelelő szögből esetleg előbukkanna róla a hiányzó információ.
– Csak az van ideírva, hogy petrezselyem.
Murci adott neki mindkettőből.
– De melyiket kérte az asszony? – kérdezte a férfi.
– Majd otthon kiderül.
A férfi már indult volna, amikor Murci utána szólt:
– Pénteken férfit petrezselyem nélkül nem küldünk haza!
A körülötte állók nevettek, a férfi pedig beletörődve betette mindkettőt a szatyrába.
Délelőtt egy Robur hörögte végig magát a rakodón, később IFA érkezett, és a gázolaj szaga egy időre összekeveredett Béla pecsenyéjével. Senki nem tiltakozott. A piacnak megvolt a maga levegője: káposzta, savanyúság, alma, nedves faláda, cigarettafüst, benzin, gázolaj, sült hús és ember.
A tanár úr valamivel tizenegy után érkezett. Murci néni mindig tanár úrnak szólította, bár már évek óta nem tanított. Barna öltönye kifényesedett a könyökén, a kalapját akkor is levette, amikor csak almát vett.
Aznap is jonatánt kért.
– Magának mindig van – mondta Murci, és kiválasztott néhány szemet.
A tanár úr kezébe vett egyet, megforgatta.
– Szép.
– Mint maga.
A férfi elmosolyodott.
– Olyan rossz?
Murci is elmosolyodott.
– Kívül ráncosodik, belül még tartja magát.
Nevettek rajta, de amikor fizetni kellett, a tanár úr lassabban nyúlt a pénztárcájához. Murci látta. Mindig látta.
A férfi kiszámolta a pénzt, és letette elé. Murci megszámolta, majd néhány érmét visszatolt.
– Sok.
A tanár úr a pénzre nézett.
– Nem sok az.
– De.
Ennyi volt.
A férfi néhány másodpercig állt még, aztán a markába zárta az érméket. Mindketten tudták, hogy nem adott sokat. És mindketten tudták, hogy a másik is tudja.
– Köszönöm, Murci néni.
– Egye meg, tanár úr.
A férfi továbbindult. Béla pecsenyésénél megtorpant egy pillanatra. Éppen akkor szedték le a hurkát a vaslapról. A tanár úr beleszagolt a levegőbe, aztán benyúlt a zsebébe.
Nem vett semmit.
Ment tovább.
Murci néni látta, de nem szólt utána.
Dél körül már a rádiók is hangosabbnak tűntek. Vagy csak az emberek lettek fáradtabbak. Valahol híreket mondtak, máshonnan zene szólt, és a két adás néha összekeveredett a mérlegek csattanásával meg a standok közötti kiabálással.
Aztán az egyik rádióban sporthírek következtek. A hétvégi labdarúgó-bajnokságot mondták, és amikor elhangzott, hogy vasárnap kettős rangadó lesz a Népstadionban, Béla pecsenyése előtt egyszerre többen kezdtek figyelni.
Vasas–Budapesti Honvéd. Utána Ferencváros–Újpesti Dózsa.
A délelőtti lottószelvényes szerint a Fradi–Dózsán lesz az igazi meccs. Valaki rögtön közbevágott, hogy azért a Honvédot sem kellene leírni, Détáriék most nagyon mennek. Erre egy másik azt mondta, előbb verjék meg a Vasast. Aztán már Pölöskei és Pogány neve került elő, valaki Törőcsiktől tartott, és mire a rádió bemondója rég a következő hírnél járt, Béla előtt már mindenki pontosan tudta, hogyan kellene játszania mind a négy csapatnak.
Béla egy darabig hallgatta őket, végül fölemelte a villáját.
– Nálam politikáról, vallásról és Fradi–Dózsáról nincs vita.
Megkérdezték, miért.
– Mert abból mindig verekedés lesz.
– A vallásból?
Béla megfordította a kolbászt.
– A Fradi–Dózsából.
Nevettek, aztán persze tovább vitatkoztak.
Kiderült, hogy egyiküknek sincs még jegye. Az egyik azt állította, lesz. A többiek ebből rögtön megértették, hogy nincs. Valaki azt tanácsolta neki, nézze a tévében, mire ő közölte, hogy ha nem adják, marad a rádió, csakhogy rádión nem látni, les volt-e.
Béla a mustároskanállal felé bökött.
– Te a Népstadion felső karéjáról se látod.
A nevetés áthallatszott Murcihoz is.
– Maga nem megy ki, Murci néni? – kiáltott át valaki.
Murci felnézett a mérlegről.
– Hová?
– A Népstadionba! Fradi–Dózsa!
– Vasárnap?
– Vasárnap.
Murci néni visszafordult az almához.
– Vasárnap húslevest főzök.
Megkérdezték, hogy az fontosabb-e.
– Magának nem – mondta. – Nekem igen.
Már megint nevettek, de ekkor egy asszony három kiló krumplit kért.
Murci azonnal felé fordult.
– Melyikből?
És számára ezzel helyreállt a világ.
Délutánra lassan megváltozott a piac fénye. Az októberi nap már nem felülről világított, hanem befurakodott a standok közé. Az almák egyik fele aranyszínű lett, a másik árnyékban maradt. Az emberek ritkultak, de még mindig érkezett valaki, akinek éppen akkor jutott eszébe a tojás, a hagyma vagy a vasárnapi süteményhez a dió.
Murci néni elővette a kis füzetét. Nevek nemigen voltak benne. Jelek inkább: egy kereszt, két vonás, egy karika, egy betű. Ő tudta, melyik mit jelent.
Egyszer valaki megkérdezte tőle, mi történik, ha elfelejti, ki tartozik.
– Akkor az Úristen elengedte neki.
Azt azonban soha nem felejtette el, kinek nem szabad már többet felírni, és ki az, akinek akkor is adni kell, ha azt mondja, majd jövő pénteken fizet.
A piac lassan összecsomagolta magát. Béla lekaparta a vaslapot, a maradék kolbászokat elrakta, a kenyeret letakarta. Az egyik délelőtti vendége még visszatért, és szóba került a vasárnapi Népstadion. A férfi azt mondta, kimegy, ha az asszony elengedi.
Béla megkérdezte, elengedi-e.
A férfi elgondolkodott.
– Még nem tud róla.
Béla nevetése még akkor is hallatszott, amikor Murci már a télálló almát rendezte. Egyiket ide, másikat oda. Tudta, melyik bírja karácsonyig, melyik februárig, és melyiket kell már a jövő héten eladni.
Az almával egyszerű volt.
Az emberekkel kevésbé.
Őket nem lehetett ládába rakni, nem lehetett rájuk írni, meddig állnak el. Volt, aki kívül szép maradt, és belül romlott meg. Volt, aki ráncos lett, megütődött, foltosodott, mégis sokáig tartotta magát.
Mint a tanár úr.
A mérleg mellett maradt egy jonatán.
Murci először azt hitte, valamelyik ládából gurult oda. Aztán meglátta rajta azt a kis barna foltot, amelyet délelőtt még ő fordított lefelé, amikor a tanár úr zacskójába tette.
Kieshetett.
Felvette, megtörölte a kötényében, és egy darabig a tenyerében tartotta. Aztán beletette a kabátja zsebébe.
– Na, te se mentél haza.
A Lövőház utcán már hosszabbak voltak az árnyékok. A Moszkva tér felől felsikoltott egy villamos a kanyarban, aztán elcsilingelt valamerre. Egy Ikarus felmorajlott a megállóban. Valaki még rekeszeket csapkodott, más seprűvel húzta össze a káposztaleveleket, Béla rádiója pedig halkan szólt a félig lehúzott redőny mögött.
Vasárnap majd megtelik a Népstadion. Valahol húsleves fő, valaki nyer a totón, valaki nem. A tanár úr talán megeszi az almáit.
Hétfőn pedig újra kinyit a piac.
Murci néni eligazította a ponyvát a ládák fölött, zsebében a jonatánnal, aztán elindult a Lövőház utca felé.
A Fény utcában már hűvösödött.
De még almaillata volt az estének.
Author: Rásky Miklós
Rásky Miklós László – református lelkész, újságíró és környezetvédelmi szakember 1970-ben születtem. A Bakony lankái, a Balaton hullámai, a Vértes és a Gerecse ölelésében élek, de egyaránt otthonosan mozgok Prágában, Kalotaszegen és Székelyföldön. Ezek a tájak adják történeteim ritmusát és csendjét. Református lelkészként kezdtem, később újságíróként és környezetvédelmi szakemberként dolgoztam – ma szabadúszó íróként próbálom összekapcsolni az embert, a természetet és a történetet. Az irodalom szeretetét, hol tudatosan, hol észrevétlenül, édesapámtól és a veszprémi Lovassy László Gimnáziumból hozom magammal – egykori osztályfőnökömnek, Dr. Kovács Gábor Zoltánnak (írói nevén Brassai Zoltán) köszönhetem, hogy megtanultam figyelni a történetek lélegzetét. Nős vagyok, feleségem óvodapedagógus és szaktanácsadó, aki szintén az irodalom elkötelezettje. Négy gyermekem van – ők tanítanak nap mint nap figyelni, rácsodálkozni és újra értelmezni a világot. Hiszem, hogy az élet tele van hrabali pillanatokkal: amikor a komolyság és a derű egyszerre ülnek le egy asztalhoz, és mindketten rendelnek egy korsót pilsenit. Szeretem, ha a történet kicsit kilóg a valóságból, mint egy kabátgomb a kabáton – mert ott kezdődik a varázs. A zajos világban keresem azt a pillanatot, amikor a csönd is elmosolyodik. Írásaimban a rövid, olykor örkényi abszurd pillanatok vonzanak: amikor a hétköznap hirtelen elbillen, és a csattanó mögül kibukkan az emberi...
