Hallasz?
Itt minden zajosabb lett.
A félelem nem menetel,
csak halkan üldögél
köztünk.
Féltetted magad,
szemed sarkából pillantottad
leventék árnyékát,
hallgattad eszed
s szíved masírozó rohamát.
Eljő a hívó levél,
a metsző vég levele.
S ettől retteghet tán
az én Fifim is
egy gyönyörű nap idusán.
Mert a mi arcunk
még ránctalan,
mikor eljő
egy bús őszi szellő,
majd ároknyi sár
tapad e ráncok völgyében.
Vérfürdő.
Megszoktad azon világ
minden apró mételyét
s mi most kiszokunk,
vigyázunk s tanuljuk.
Fellélegez, míg halkan óvva int.
Ma sem csendesek a világ Pirenéusai.
Te érezted a csend súlyát.
Feszít a némaság.
Mi lefödjük
s kirakjuk a párkányra
hűlni.
S itt,
e szent poémák tavasza,
mi táptalajt biztosít,
bennem gyökeret ver,
sokakban elenyészett,
inkább fölös,
poros sorok halmaza.
Katedrakoptató lehetnél!
Bárcsak…
Eszméltess a jóságra minket!
Észbe vésni mikor bűn a hallgatás
s ahol a szó az egyetlen védelem.
Hol nem félni attól,
hogy kevés a vers.
Ez nem csupán zsenge vélelem.
Mert lehet csekély,
de néha ez az egyetlen,
mi még emberi.
Author: Hebling András Ernő
Hebling András Ernő vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatója. Már gimnáziumi éveimben közel kerültem az irodalomhoz, ekkor kezdtem el verseket írni. Költészetemre különösen Radnóti Miklós, a kortárs alkotók közül pedig Somogyi Csaba versei gyakoroltak nagy hatást.
