Intervallum órái

Gombóc a torkainkban,

s csak cipők koppanása

egy-egy autó, villamos vár felszállókra

következő megállóig a séta

mélázás, téma egy kósza falmászás

fáztam, s fáztál tőlem

sapka a táskában

szíveddel melegíts fel

az ajándék megdermed,

kezed elenged

szemből ellensétálók

akadályt állít

el veled, el nekem

te balról, s én jobbról

szakadékot gyárt a holdvetület

asztalnál boldogok

s előtte mosoly,

oly komor

még egy leszálló

a stádium legvége,

életmentő értelme

itt a megállj

állj talpra

ebből olvad ki,

törhet el,

ragaszd meg

s tegyél hozzá

magadból, ajkadból,

mert felszállt

s elmarad,

mindig lemarad a búcsú nézés

jön a következő állomás,

segélykiáltás,

mert hibámmal

a széllel futottam

s két lépés között

túl sokat bántottál

a szavak súlyuk mögött

fákkal teli árnyakkal

telítődtek

hangokkal füleim

cipők koppanása,

autó suhanása,

villamos várakozása

az a göndör hang,

mámorító illat

elveszik a város zajában

elfelejtődik, mert rohan az idő,

amit már akkor toldana a szívszorítás

inkább égbe kiáltás, csak a kín

toldaná először, csak ne légyen vége,

vágná le később, haza gyere elém ide,

mert a búcsú termése megérett

deformáltan is leveszem, elteszem

lamentálva odaát

az elválás utáni következő megállóján

s közte a busz hangjára,

mibe bezavarnak

megbánt mondatok, elejtett könnyek,

bárcsak az az utolsó visszanézés

helyette csak jelzés;

a következő kiszálló,

újabb felszálló

még egy utoljára

a könnycsepp legördül

huszadjára

látom arcát

lecsukva szem

keze tartó markát,

otthon sírva eszem

inkább visszatartva éhezem,

mert az a pár óra

barbárok

nem és nem

hátrálok

ártalmas volt a lendület,

a szél süvít

könnyt fakaszt szememre,

hol megcsillan

a hold testesítette árnyéka,

a pocsolyában perdül táncra

s csak a villamos dudája szól

ártalmatlan éjszakán,

két koppanás után

sehol egy vétek,

sehol egy kéretlen szó,

mert átkarol az éj,

épülő szenvedély

s mikor letelik a gyász

én ott leszek az úton,

háton puttony

s valahol a ligetben,

remegve szerteszéjjel

hívlak magamhoz

vihar vagy béke szembeszéllel

vállalkozol, hogy eltalálj magadhoz

ott költőknek költője burjánozzon

színészkirály attitűd

ez nem az élet

bagatell pillanata,

így intelmek nyomát taposva

éld meg,

mert lehet utolsó igaz szavaid voltak hozzá

és várj,

nem hazudnak a csókok halmaza,

nem hazudhat a világ így,

erkélyi meghitt pillanat

újra megélni, villant egyet távolban

utána ki, hátra fordulva hozzám,

akár egy hitvesi álomban

és utána kezemben keze,

arcát simítja ujjam

keresi kezem játékát

forogva, s mint a giliszta

izgágák, kik nem tudnak megállni

keresték maguk fogását,

hol a lényeg a súrlódás,

nincs leállás

ezt vissza,

s jóvá tenni a vétkeket

szólj hozzám, ne tagadd

a világnak harmónia,

az egyensúlynak ébredést hoz

csak éld a részeket,

s halld a lépteket,

séta a körúton

cipők koppanása

át a kerten

padra huppanása

fejét hajtja ölbe

nosztalgia visszagondolni

arra a hívásra,

írásra,

sírásra,

elfeledett s igaz románc sírjára,

szenvedett és szomjaz, rablánc csókjára,

mi maga a sors

a többi csak egy költő kishitű álma,

mit hajszol.

 

(2025. január 7.)