Mint utolsó fahasáb a tűzhelyen,
Úgy lángolt utoljára a nyár bennem.
Október parazsát felszította a nap,
És tüzet fújt rá a élénk déli áramlat.
Mint macska a kandalló melegét,
Szívtam magamba a Ragyogó fényt.
Nagy szél volt, aranyhídon evezve
Utaztam, szerelmes tiszta vizeken.
A folyó mindegyre marasztalt:
Ez kettőnk titka marad, hát maradj.
Álljunk meg, e szép sziget a miénk
Ne gondolj semmire, csak nézd.
És lebegni kezdtem egy úszó töklevélen,
Horgony vetett nekünk a barnuló hínár,
Végtelen percekig időztem e helyen.
A fény és a Szél forrón öleltek minket.
Az idő megállt, mázsás napok tűntek el,
A Folyó és én, fogtuk egymás kezét.
Bőrünket a déli szél aranyba lehelte,
Nap ragyogta be csöndesen lángoló testünk.
2026. 10. 07/08.
S.F.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július