A zászló

A zászló

 

Azon az októberi délutánon László befejezte a műszakot a gyárban. Fáradt volt, de a kapun kilépve mélyen magába szívta az október végi levegő üde friss illatát. Hazament a bérelt szállására, alaposan lemosta magáról a gépzsír és az olaj nehéz szagát, megfésülködött, és tiszta inget vett fel. Valami furcsa, megfoghatatlan ünnepélyesség vibrált a pesti levegőben, ami megkövetelte a tiszteletet.

 

Amikor kilépett a Múzeum körútra, hirtelen elnyelte az utca. A hömpölygő emberáradatnak olyan ereje és sodrása volt, mint a tavaszi áradásnak: megbabonázta az embert. László először csak állt a járdán, kívülállóként figyelve a skandáló diákokat, a hozzá hasonló fiatal gyári munkásokat és a tisztes polgárokat. Csak szemlélődött. Nem tudta mi lesz a vége, hova vezet majd ez. Ha másnapra köddé is válik, és reggel hatkor újra indul a szalag, az ÁVH úgysem hagyja ezt annyiban.

 

De a tömeg hullámzása magával rántotta a sűrűjébe. Ahogy lépdelt velük, érezte, hogy a levegőben van valami, amit a gyárcsarnok nehéz, fojtogató füstgázában sosem tapasztalt: a szabadság tiszta, mámorító illata. Amikor a tömeg elénekelte a Himnuszt, s a hangok végigpattantak a bérházak falain, László torkát is fojtogatni kezdte a zokogás. Elöntötte a tiszta, mindent elsöprő lelkesedés. Ő is bekiáltott a sűrűjébe, tiszta ingét feszítette a pesti szélnek.

 

– Vége van. – gondolta, miközben a mellette álló ismeretlen diákfiú vállát átkarolva vonult. – Vége a suttogásnak, a sötét sarokban megélt félelemnek, a fekete autóknak az éjszakában. Vége.

 

Elhitte, hogy a munkáskezek most tényleg egy igazabb világot építhetnek.

Aztán megérkeztek a Rádió épületéhez. A sötétség már rászakadt a városra, a lámpák fénye bizonytalanul derengett a sűrű pesti porban. A tömeg követelte a pontok beolvasását. László az első sorokban állt, arca égett a láztól.

Majd minden előzmény nélkül, egy éles villanás hasított a sötétbe, amit száraz, gépies, kegyetlen kattogás követett.

Sokan sikítani kezdtek az ijedségtől és a szemeiket törölgették.

 

– Könnygáz! – kiáltották el magukat többen is a tömegben.

Majd újra lövések dördültek.

 

A Bródy Sándor utca egyetlen szempillantás alatt vágóhíddá változott. A fegyverek dörrenése belerobbant a fülébe, a falakról sikoltva pattogtak vissza a gellert kapott golyók. László mellett egy idős, svájcisapkás férfi szó nélkül rogyott össze. A sapkája leesett, a kopasz feje búbján egy sötét, pulzáló lyuk tárult elé.

 

– Lőnek! Az Istenért, lőnek ránk! – ordította valaki László mögött, de a hangot elnyelte a pánik.

 

Az emberek egymást taposva, eszeveszetten kezdtek futni a sötét kapualjak felé. A levegőt megtöltötte a sebesültek artikulálatlan jajgatása, a haldoklók hörgése és a tehetetlen, hisztérikus sírás. Egy fiatal lány a feküdt a földön, melkasából több helyen vér csordogált.

 

László nem látott semmit a könnytől és a füsttől. A lábai maguktól vitték előre, át a vértől csúszós macskaköveken. A fülében dobolt a saját szívverése, a torkában a puskapor íze marta a nyálkahártyát. Futott, menekült az életéért, maga mögött hagyva az eufóriát, amit a mészárlás vörösre festett.

Tiszta, fehér ingét pillanatok alatt belepte a korom és a mészpor. Nem emlékezett rá, hogyan jutott ki a tágasabb utcákra. A következő tiszta képe az volt, hogy egy megálló Csepel teherautó platóján ül. Körülötte zokogó, koszos arcú fiatalok gubbasztottak, a lábuknál pedig fásládák hevertek, tele fegyverrel. Ott, a gázolajszagú platón, a könnyeit letörölve és kérges munkáskezét ökölbe szorítva született meg benne a döntés: nem fut tovább.

 

Már nem tudta, hány napja nem járt otthon, hány napja aludt utoljára ágyban. De azt tudta napokkal később, hogy a Csepel teherautó platója már a túlélés és a gondoskodás furcsa szigete volt a lángoló fővárosban. A zöld lőszeresládák mellett meleg, ropogós héjú kenyerek hevertek, az illata keveredett a gázolaj szagával. A fülke mögötti falra nemzeti zászló volt egy rúdra tűzve. Nem sietve kivágott címeres darab volt, hanem valaki gondos kézimunkája. A közepén finom cérnahímzéssel tündökölt a Kossuth-címer.

A szabadság tiszta, nemes jelképe volt ez a koszos platón.

 

László mintha mindig ezt csinálta volna, úgy osztotta a kenyeret a teherautó köré gyűlt,, sápadt civileknek. Közben megindult néhány emberrel a beszélgetés, hogy ki mit látott, hallott, tapasztalt.

 

Hirtelen az egyik bérházból lövések dördültek el és egy golyószóró kelepelni kezdett. Az ablaküvegek szilánkokra robbantak, a lövedékek vak dühhel haraptak a teherautó fém és fa oldalfalába.

 

– ÁVO-sok a tetőn! – üvöltötte a sofőr, és a gázra lépett.

 

A teherautó megrándult. László mellett álló barátja, a mindössze tizennyolc éves István, a szeplős arcú vágóhídi munkásfiú éppen egy kenyeret emelt a magasba, amikor a golyó eltalálta. A lövedék ereje hátralökte a testét. Egyetlen halk, fojtott sóhajtás nélkül esett hátra, és a torkából feltört a vér. Több lövést kapott. Az egyik sebből vére a fülke falán lógó zászló piros sávjára fröccsent, sötét nyomot hagyva rajta mementóként.

 

A félelmet azonnal felváltotta a jéghideg dac. László letérdelt és a faládák mellől felemelt egy pps géppisztolyt. Hátrahúzta a fegyver súlyzárát, a rugó engedelmeskedett. Mikor elengedte, a fémes kattanás megnyugtatóan hatott a kaotikus zajban.

 

Kialakult egy fojtogató tűzpárbaj. A plató mozgó erődítménnyé változott. László fegyvere ritmikusan rándult meg a kezében, a visszarúgás ereje végigfutott a vállán. Vakon lőtt a tetőről villanó torkolattüzek irányába, miközben közvetlen mellette nyaldosták a becsapódó lövedékek a Csepel teherautót. A lehulló, forró hüvelyek fémes csilingeléssel borították el a plató alját, keveredve a lisztporral és a vérrel. A falakról vakolatpor hullott rájuk fehér ködként, szinte láthatatlanná téve a harcteret. Végül a tető elnémult. A Csepel füstölő motorral, szétlőtt kocsioldalakkal, gyorsan elrobogott a szűk utcák labirintusában.

 

Az autót hátrahagyták, de előtte még László odalépett a zászlóhoz, késsel elvágta a tartózsineget, és a kabátja alá rejtette a szent vásznat.

 

November közepe volt. A fegyverek elhallgattak, Pestet pedig az aknavetők füstje helyett a megtorlás jéghideg, fojtogató csendje ülte meg. A bérházak kapuira, a hirdetőoszlopokra és a szétlőtt villamosmegállók falaira fehér papírlapok ezrei simultak rá a nyirkos szélben. Kétségbeesett családok üzenetei, elmosódott fényképek hirdették, hogy az eltűnteket keresik.

László a kabátja gallérját feltűrve, leszegett fejjel sétált a szürke ködben. Megállt egy fényképekkel, cetlikkel teli fal előtt. A szeme végigfutott a neveken, amikor hirtelen megdermedt. A szívverése a torkában dobogott.

Egy fénykép nézett vissza rá. Egy fénykép őróla. Alatta a szöveg: „Keresi szerető családja. Ha látta valaki, kérjük jelezze a hatóságoknál, Nagyon aggódunk érte.”

 

László torka elszorult. A szülei Dunapatajon éltek. Tudta, hogy ők odahaza biztosan nem tudtak a pesti utcára fényképet kitenni. Ez nem tőlük jött. Ez csapda volt. Az államhatóság, az ÁVH kereste őt, csalinak használva a családja nevét.

 

Azonnal cselekednie kellett. Visszarohant a bérelt szobájába. Keze remegett, ahogy a kopott, barna bőröndöt az ágyra dobta. Nem csomagolt sokat. Munkásruháján kívül a ruháit gyömöszölte be kapkodósan a bőröndjébe és egy darab száraz kenyeret. De mielőtt lezárta volna a koffert, odalépett a sarokba. Ott volt a teherautóról megmentett, Kossuth-címeres zászló. Óvatosan, szinte vallásos áhítattal hajtotta össze. Gondosan, legbelülre rejtette a ruhák közé, rácsukta a bőrönd horgas csatjait, és gyalog nekivágott a pesti utcáknak.

 

A várost elhagyva az országút üres és végtelen volt, mint a bánat. Néhány kilométer után egy poros, sárvédő nélküli teherautó lassított le mellette. A sofőr kormos arcú, fáradt ember volt, a szemei vörösek a kialvatlanságtól.

 

– Hová azzal a kofferral? – szólt ki az ablakon.

– Délnek. Pataj felé – felelte László, hangjában a bujkálók óvatosságával.

– Ugorj fel hátra! Dömsödig elviszlek.

 

László felmászott. A menetszél fagyos volt, úgy érezte hozzáfagy a teherautóhoz.

 

Dömsöd után gyalog ment tovább, a sár néhány helyen összekente a cipőjét, néha pedig nehéz súlyként rakódott a talpára.

 

Később egy öreg parasztember vette fel a lovaskocsijára. A szekérdeszkák ritmikusan zörögtek, a lovak patáinak csattogása a földön altatóan hatott. Az öreg sokáig nem kérdezett semmit, csak megigazította a kucsmáját, végül oldalra sandított.

 

– Látszik a szemedben Pest, fiam. Ott hagytad a lelked. Szépen verekedtetek a kommunistákkal. Ott voltál te is? – kérdezte az öreg a bajusza alatt, de látva László megfeszülő arcát, azonnal legyintett. – Tudod mit? Ne válaszolj erre! Jobb a békesség.

 

Még aznap alkonyatkor ért Dunapatajra. A falu csendes volt, a házak kékes füstje békésen kanyargott az őszi ég felé. Amikor benyitott a szülői ház fakapuján, az anyja éppen a sparhelt mellett állt. A tál, amit a kezében tartott, a földre esett, és csörömpölve darabokra tört.

 

– László… édes fiam – zokogta az asszony, és a nyakába borult. Az apja az ajtófélfának támaszkodva állt, kérges tenyerével megtörölte a szemét.

Aznap éjjel a konyhában, a pislákoló petróleumlámpa fénye mellett László mindent elmondott. Beszélt a Rádió előtti sortűzről, a kenyérosztásról, a Kossuth-címeres zászlóról

 

Végül odalépett a bőröndhöz, kipattintotta a csatokat, és előhúzta a selymes vásznat. Kiterítette a viaszosvászon asztalterítőre.

A konyhában megállt a levegő. A hímzett Kossuth-címer büszkén derengett a lámpafényben, de mellette ott sötétlett István kiontott vére. Az anyja a szája elé kapta a kötényét, hogy elfojtsa a zokogást. Az apa arca olyan volt, mintha kőből faragták volna. Megkeményedett vonásokkal, némán nézte a zászlót, majd lassan kinyújtotta az ujját, és megérintette a barna foltot.

 

– Istenem… – suttogta az anya. – Mit tettek veletek odafent?

– Nem maradhatok – mondta László halk, de határozott hangon, egyenesen az apja szemébe nézve. – Menekülnöm kell. Keresnek. A nevetekben tettek ki plakátot Pesten, hogy csaljanak. Ha itt maradok, a kutyák idevezetnek. Titeket is elvisznek, apa. Értem jönnek, és mindenkit elpusztítanak maguk körül.

Az apa lassan felállt. Nehéz, földszagú, kérges kezeit a fiú vállára tette. Nem kérlelte, nem mondta, hogy bújjon el a padláson vagy a csűrben. Tudta, hogy a hatalom nem ismer kegyelmet.

– Menj, fiam. Nyugat felé. Amerre látsz. Ne nézz hátra, csak menj – mondta az öreg, és a hangja most először bicsaklott meg. – Majd valahogy… ha biztonságban vagy, tudasd velünk, hol vagy. Mi kibírjuk. Te élj!

 

Az anyja egy kendőbe csomagolt szalonnát és egy egész kenyeret nyomott a kezébe, miközben a könnyei áztatták a batyut. László újra összehajtotta a zászlót, visszahelyezte a bőrönd mélyére. Nem várták meg a hajnalt. A sötétség leple alatt, a hátsó kerten keresztül hagyta el a szülői házat, miközben a falu kutyái vészjóslóan vonítottak a távolban.

 

A menekülés hetekig tartott. Éjszakai menetelések a sárban, az osztrák határ menti erdők fázós, fojtogató világa.

László napokig egy mocsaras árokban lapult, miközben a határőrök reflektorainak pásztázó fényei alig néhány méterre tőle vágták ketté a sötétséget. De a szerencse, vagy Isten kegyelme, vagy talán a kabátja alatt lévő zászló védelme vele volt, átjutott.

 

Egy évvel később, 1957 végén, a napfénytől izzó, sivatagi szél korbácsolta észak-afrikai bázison László egy kopott faasztal előtt állt. Franciaországban, a végső elkeseredés és a teljes nincstelenség óráiban jelentkezett a Francia Idegenlégióba (Légion Étrangère).

 

Körülötte idegen, kemény szavak röpködtek: nyers német vezényszavak, gyors francia mondatok, hadaró spanyol káromkodások. Itt senkit nem érdekelt a múltja. Senki nem kérdezte, miért menekült, kit hagyott otthon, vagy hogy mit jelentett neki az az októberi nap. Új személyazonosságot kapott, egy idegen hangzású nevet, egy teljesen új életet, amit egy rideg katonai papírra kellett felírnia.

 

Odabent a barakkban, a nehéz, porlepte gyalogos málhazsákja legmélyén, a kincstári pokrócok alatt ott lapult a dunapataji bőröndből átmentett, Kossuth-címeres zászló.

 

László felnézett a tiszta, vakítóan kék algériai égre. A levegőnek itt nem puskapor és mészpor illata volt, hanem forró homok és az idegenség szívbe markolóan fájó, sivatagi íze.

A táborban egyszer amikor a Szabad Európát hallgatta, felcsendült egy lágy dallam Bors Ida énekével:

 

„Oly távol, messze van hazám,

Csak még, még egyszer láthatnám!

Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,

Mind róla mond mesét csupán”….

 

Becsukta a szemét és a sivatagi hőségben is tisztán érezte a pesti ősz nyirkos ködét, a Csepel teherautó rázkódását, a friss kenyér és a gázolaj keverékét. Látta szülőfaluját, édesanyját a pataji házat… és teljes szívéből vágyott a Magyar Hazára.

 

 

 

 

 

(A kép háttere M I által szerkesztve. A képen lévő zászló gyűjteményem része. A történet valós eseményen alapszik.)